zene: Charles Bernstein
   kiadás éve: 2005
   kiadó: Varése Sarabande
   játékidő: 33:44


     John Carpenter 1978-as Halloweenja két szempontból is fontos szerepet tölt be a hollywoodi horrorok világában: egyrészt a film hamar kultikussá vált, aminek következtében e műfaj hirtelen szárnyra kapott, másrészt a főszereplő, Michael Myers a legismertebb hentelős karakterek egyikévé nőtte ki magát. Hasonló érdemeket könyvelhetett el később a Péntek 13., valamint a Rémálom az Elm utcában is, mely 1984 novemberében debütált a mozikban. Wes Craven ötletének létjogosultságát igen hamar jelezték kézzel fogható eredmények, hiszen az alig kétmillió dolláros költségvetést már majdnem az első héten visszahozta, s a bevételi adatok végül huszonötmilliónál álltak meg - ennek köszönhetően kapott zöld utat megannyi folytatás is, az persze már más kérdés, hogy azok által mennyire tépázódott meg mostanra a központi karakter, Freddy Krueger nimbusza. Az első kaland főszereplőnőjét, Nancyt alakító Heather Langenkamp számára nem jelentett ugródeszkát a projekt, a Glent megformáló Johnny Depp azonban később kamatoztatni tudta az ennek eredményeként jött népszerűséget, továbbá a Freddyt alakító Robert Englund karrierje is beindult, igaz, őt döntően másodvonalbeli filmekkel találták meg, így mai napig Kruegerként ismerik a legtöbben.
     A film történetét éppúgy nem szükséges különösképpen ecsetelni, ahogyan a fő karaktert, Freddyt sem, hiszen a Rémálom az Elm utcában a nyolcvanas évek horrorjainak élvonalába tartozik. A fiatalokat az álomvilágban rettegésben tartó Freddy első színrelépését megannyi folytatás követte (sőt, 1988 és 1990 között egy negyvennégy epizódból álló tévészéria is készült), így az elmúlt három évtized alatt kellően részletes képet kaptunk a karakter belső világából, indíttatásából. Cravenék először David Warnert (Ómen, Titanic) szemelték ki a szerepre, ám ő nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért tovább keresgéltek. "Nem találtam olyan színészt, aki úgy játszotta volna el Freddy Krueger szerepét, ahogyan azt én elképzeltem. Mindenki halk volt és könyörületes a fiatalokkal. Aztán következett Robert Englund meghallgatása. Nem volt olyan magas, amilyet szerettem volna, és kedves arccal rendelkezett, de rendkívül pozitív benyomást tett rám akkor, amikor megmutatta sötét oldalát. Robert megértette Freddyt" - mesélte a direktor.

     "Az ügynököm hívott fel azzal, hogy találkozzak Wesszel, mert úgy érezte, mi ketten megértenénk egymást, jól tudnánk együtt dolgozni. És igaza volt. Találkozásunkat követően le is szerződtetett" - idézte fel a Cravennel való együttműködésének első lépéseit Charles Bernstein, aki olyannyira elnyerte a direktor bizalmát, hogy teljes mértékben szabad kezet kapott a születendő score-ral kapcsolatban. A komponista a kreatív szabadságot szó szerint értelmezhette, mivel a rendező temp zenékkel sem próbálta befolyásolni őt, azonban azt az egyet kikötötte, hogy a Freddyvel kapcsolatos mondóka helyeit tiszteletben kell tartania úgy, hogy az ilyet tartalmazó jelenetek alá vagy ne írjon zenét, vagy csak halk szőnyegelemmel járuljon hozzá az atmoszférához.
     "Az alacsony költségvetés volt az elsődleges ok, amiért elektronikus kíséret született. Emellett viszont én is ezt a megközelítést találtam a legalkalmasabbnak elképzeléseim megvalósítására" - nyilatkozta a szerző, aki azon a vonalon indult el, mint a zeneileg nem ennyire képzett, ám a korszak egyik meghatározó szintis horror muzsikusa, John Carpenter a Halloween esetében. A különbség kettőjük művei között mindössze annyi, hogy Bernstein nemcsak szőnyegelemekkel és textúrákkal igyekezett hatásosabbá varázsolni a képsorokat, hanem összetettebb tételekkel és dallamokkal is operált. Igaz ugyanakkor az is, hogy ő sem bánt bőkezűen a vezérmotívumokkal, hiszen gyakorlatilag egyetlen főtéma, Freddy dallamsora tűnik fel a muzsikában, amely ráadásul eleinte még csak tervben sem volt, pedig a "Main Title" ennek hiányában lényegesen hatástalanabb lett volna a nyitó képsorok alatt. "Már egy ideje a score-on dolgoztam, amikor ez a tíz hangjegyes főtéma megszületett. Eleinte textúrákon alapuló muzsikában gondolkodtam, olyanban, ami már számos korabeli horrornál is bevált, de közben egyre erősödött bennem a szándék, hogy ezt az egészet egy központi témával fogjam össze" - mesélte a szerző, aki ezzel nemcsak gerincet, hanem egyfajta fogódzót is adott művének.
     A score összességében véve főként azok számára válik élvezetessé, akik vagy a szériáért, vagy az ilyen jellegű muzsikákért rajonganak, de ha e kettő hiányzik, akkor minden bizonnyal (több horrordarabhoz hasonlóan) céltalan, hatásvadász hallgatnivalóként könyvelődik el a Rémálom az Elm utcában kísérete. Holott találhatunk benne olyan érdekes, pörgős darabokat, mint például a "Dream Attack", a "Terror in the Tub" vagy a "Run Nancy" is, melyek tökéletes lenyomatai a korszakra jellemző elektronikus hangulatnak, stílusnak. Engem azonban nem ezek, hanem a lassabb, sejtelmesebb darabok fogtak meg leginkább, s bár az ilyen trackek zenei szempontból sehová sem vezetnek, nem fokozódnak, atmoszférájukkal azonban egy félhomályos szobában megszakítás nélkül képesek nyomasztó és sejtelmes hangulatot biztosítani. Ilyen a "Rod Hanged / Night Stalking", a "Jail Cell", a "Confrontation", a "Sleep Clinic", a "School Horror / Stay Awake", a "Lurking", illetőleg az "Evil Freddy" címre keresztelt tétel is.

     "A horrorok több szempontból is nagyszerűek egy zeneszerző számára, hiszen az ilyen projektek széles stilisztikai és kísérletezési lehetőségeket rejtenek magukban. Mindegyik műfajon belül szeretek dolgozni, ám a horrorok és a thrillerek biztosítják számomra a legnagyobb teret" - nyilatkozta Charles Bernstein, aki csupán egyetlen alkalommal dolgozott Freddy-filmen (először Christopher Young követte őt a sorban, majd Angelo Badalamenti, Craig Safan, Jay Ferguson, Brian May, J. Peter Robinson, Graeme Revell és Steve Jablonsky). E muzsikát először bakeliten jelentette meg a Varése Sarabande, majd a második rész premierjét követően CD-n is napvilágot látott, ám ekkor már úgy, hogy Bernstein kompozíciója mellett Young Rémálom az Elm utcában 2.: Freddy bosszúja ihlette nagyzenekari műve is felkerült a korongra. A Rémálom az Elm utcában huszadik évfordulója apropóján a Varése újfent megjelentette a score-t, ám ekkor már csupán az első moziból származó tételek kerültek fel rá, mégpedig ugyanazok, mint az első két változat esetében.