A Budapesti Kamaraszínház különböző termeiben

Követhetetlenül szapora termelésű, nagyipari színházgyár a Budapesti Kamaraszínház három üzemegysége. Szinte hetente elfogadnak vendégrendezést befogadó helyiségeik. Shakespeare rémdráma-tragédiája, a Titus Andronicus még a tavalyi karácsonyfa alá készült rém-prezentbe (elmaradtam a beszámolójával). Jean Anouilh 1955-ös Ornifle-je a hétvége bemutatója. Kezeket kaszaboló, nyelvet kimetsző, vérben pancsoló tragédia egyazon színház műsorán elegáns szaloni csevegéssel a színházművészet két szélsőségének látszik. Ha kinyújtja elgémberedett lábát a néző: mindkét színházi szobában belelóg cipője a játékba. Szellős szaloni berendezkedést, verses áltörténelmi drámát, vagyis: más színpadi szerkezetek számára kigondolt és megvalósított színműveket sufniba zsúfolni olyan eljárás, mintha zongoraversenyt eltilinkóznának, vagy Bach-korált nyenyereátiratban adnának elő. A színházépítészet valamiképpen összefügg a dramaturgiával. A szegedi dómtéren nemcsak kegyeleti okokból nem volna szerencsés Hacsek és Sajó jelenetet színre vinni.
Elképesztően nagy siker lehetett volna Pesten Anouilh darabja közvetlenül Sándor Kálmán A senki városa című felszabadulási drámáját követően, amikor Párizsban bemutatták Pierre Brasseur főszereplésével, s Machetu-ként a fiatal Louis de Funes-szel. Az eltelt fél évszázad némileg meghervasztotta a párizsi körúti dráma továbbfejlesztését. Most A csábítás művészete címmel adja a Budapesti Kamaraszínház Asbóth utcai Ericsson stúdiója Mihályi Gábor fordításában, Valló Péter rendezésében, Valló díszleteivel és Valló jelmezeivel, bocsánat: a jelmezeket Dőry Virág tervezte, de olyan egységes az előadás, mintha azt is Valló Péter tervezte volna. Az előadás főszereplője nem Ornifle (a Don Juanból és Tartuffe-ből összegyúrt), jól fizetett költő, hanem egy betonoszlop. Az áll a játék középpontjában. A betonoszlop máskor is ott állt a nem színháznak készült helyiségben, de soha hangsúlyosabban, mint most Anouilh-nál. A francia darab előadása a Budapesti Kamara közös produkciója a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházzal. Vagyis az egyszínű kárpittal körültapétázott színpad és franciaágy bárhol felüthető utazódíszlet. (Miként pótolják a hiányzó betonoszlopot? Viszik magukkal?)

Rátóti játssza Orniflet. Szerencsés alkatú talonja ő színházművészetünknek. Néhány éve egy évad alatt Szolnokon és Budapesten eljátszotta A velencei kalmár főbb szerepeit. A címszerepet és az ellenoldalt. A sakktábla minden helyén alkalmazható. Tud énekelni is. Anouilh előadásánál erre a képességére nincs szükség. Olyan kedves színészek adnak neki végszót, mint a grófnőt alakító Egri Kati, Ujvári Zoltán és Kerekes József. Egri nagy vígjátéki rutinjával és magánbölcsességével van jelen. Utóbbi - tekintve a szobácska távolságait - hasznos többletnek bizonyul. Kerekes Dubaton atya szerepében igen helytálló. Jó volna, ha egyszer személyiségére illő főszerepet találnának, vagy ha nem találnak, keresnének. Ujvárinak hatalmas a vígjátéki gyakorlata. Nem szerencsés egyáltalán összehasonlítani egymással két színészt: Ujvári mégis azon kifogyhatatlan játékkedvűek közé tartozik, mint Körmendi János. Ha jó a szerep, ha rossz a rendező: egyforma igyekezettel lendül ábrázolásnak. Sosem marad számára színpadi helyzet kihasználatlanul. Sokat javít a színházra használt helyiség akusztikáján Jánosi Dávid, akit jóllehet a főiskolán beszélni tanítottak, mégis tisztán, emberszerűen beszélt. A vígjátékot nem vígjátéknak játssza. Halálos komolysága meglehetősen mulatságos. Eljátszhatná Paul Vanderberghe, az egykori francia színészíró Fiúk, lányok, kutyák című vígjátékának bármelyik főszerepét. Bacsa Ildikó végighallgatózza az előadást, mint szemüveges, aggszűz titkárnő. A középen álló betonoszlopnak hol a jobb, hol a bal oldalán nyúlik ki füle. Ennek megfelelően hol a jobb, hol a bal oldalon ülők látják. Juhász Réka talpraesett, felvágott nyelvű leánynak látszik. Valkay Pál egy Moliere-komédia orvosjelmezében végszavaz.

Lehetséges egy fürdőszobányi helyiségben előadni Shakespeare-tragédiát? Soós Péter rendező szerint igen. Horgas Péter egy hokedlire állította az antik Rómát. A lemészároltak és lemészárolandók drótkötélre akasztott csigán gördülnek a nézőtéren át a nézők feje fölött. Benedek Mari lurexöltönyöket, borzadályos kapucnis lumberjackiket adott a kínai piacról ruházkodó alsó-angyalföldi népségre. A rendezőnek szemmel láthatóan az volt a szándéka, hogy az Erzsébet-kori drámát Asbóth utcaira hangolja. A füllel hallhatók vitában állnak a látvánnyal. Kamaraszínpadra alkalmazta a művet Németh Ákos a színlapi kiírás szerint. A mai gyakorlatnak megfelelően ez Shakespeare-pancsot jelent. Összevissza dobált verssorokat, beleköltést, lendületes húzásokat. És rendszerint benne felejtett Szász Károlyi dagályokat, fellengző beszédet, amit szappantartónyi távolságból a nevetségesség veszélye nélkül egyetlen színész sem képes elmondani. Dózsa Zoltán, Bozsó Péter, Nagy Enikő, Kovács Ferenc, Pindroch jól szólnak középhangon. Lefordítják mai magyarra a római korban játszódó vérengző darabot, amit az elmúlt század derekán Vajda Endre fordított nem előadás számára, hanem a Franklin-kiadáshoz.

Sokáig nem merték színre vinni a Titus Andronicust. Sík Ferenc sikerrel istenkísértette pécsi színpadra. (Aczél György dühbe gurult tőle. Shakespeare nevét mégsem lehetett kihúzni a József Attila-díjra felterjesztettek listájáról, a rendezővel heveskedett, amiért a bélkiontó tragédiával szemtelenkedni mert a kincstári realizmus ellenében.)

Az Asbóth utcai Shure Stúdióban Stohl András a címszerepben ott jó, amikor a rémségektől megkettyent hadvezér tikkelő fejjel arcképpel ékített röplapokat osztogat a nézők között. Derűs bárgyúsággal bámul az érthetetlenné komorult világba.

Az előadás komoly próbatétel színésznek, színháznak, közönségnek. A játéktér felett lampionok lógnak. Vörös fényű lámpákkal és vízzel megtöltött léggömbökkel belsejében. A luftballonokat karddal sorban kiszúrják, nedves tartalmuk az alattuk lévő színészekre csorog. Így jelenítik meg a színpadi mészárszéket. A tárgyiasított, hétköznapi Róma lakói a dráma sűrűsödésével felhagynak a modern közléssel, színészi klisékhez, puffasztott dagályhoz folyamodnak. Szőlőskerti Tímea nagyoperailag indulatoskodik Tamora szerepében. Karácsonyi Zoltán fémszálas öltönyben pöszén szaval. A rendezés sok lebonyolítandó föladata közben nem tudott segíteni a színészeknek, megtalálni a veszedelmes egyensúlyt a közlés és emelkedettség között.