A kórház mindannyiunk számára ismerős, ám nem vágyott világába vezeti be nézőit a Katona József Színház új előadása. Az Anamnesis „kórképe” egyszerűen felvázolható: miközben a betegek groteszkbe hajló szenvedések közepette igyekeznek felhívni magukra a figyelmet, addig az orvosok, a „fehér köpenyes istenek” megközelíthetetlen magasságából, szenvtelenül próbálnak távolságot tartani a gyógyulás érdekében sokat eltűrő páciensektől.

Tény, hogy a magyar egészségügy régóta szenved a szektort sújtó munkaerőhiánytól, az ebből fakadó túlórák számának elburjánzásától, valamint a kórházi alkalmazottak által alacsonynak ítélt fizetésektől. Minden összefügg mindennel. A másik oldalon, a betegek szemszögéből, a hálapénzek rendszerének visszásságai és a gyógyítókba vetett bizalom apadása, a tehetetlen ráutaltságba való átfordulás jelenti a fő problémát. Ilyen, és hasonló, a Katona és a Szputnyik Hajózási Társaság közös gyűjtéséből származó tapasztalatokból, történetekből és panaszokból állt fel az a „kórtörténet”, amelyet Bodó Viktor, az előadás író-rendezője, Róbert Júlia társszerző-dramaturggal gyúrt össze színdarabbá.

A cselekmény vázát egy látogatót alakító szereplő (Mészáros Béla) kórházi bolyongása adja, aki halottként nyilvántartott anyja holttestére vetne egy utolsó pillantást. Róla az előadás folyamán kiderül, hogy szakmájára nézve rendező. Idővel aztán kézbe is veszi az irányítást, és a zárásban látható koncert-jelenetet már maga fogja instruálni. Addig azonban megannyi türelmet igénylő helyzeten kell átesnie: a portás (Keresztes Tamás) érzéketlen, bürokratikus faggatózásán, a segítségnyújtás – kórház esetében paradoxonként ható – elemi hiányának átélésén, a patológussal (Czukor Balázs) folytatott csatározáson, hogy végül kiderüljön: tévedés történt, mégsem halt meg az anyja – bár ezek után az sem lenne meglepő, ha mégis halottként feküdne valahol.

A Szputnyik és a Katona társulata végig jól működik együtt, alig érződik különbség a Bodóra jellemző játéknyelv sikeres működtetése tekintetében, aminek az is lehet oka, hogy a Szputnyik vezetőjének ez immár harmadik rendezése ebben a színházban. A pörgő, ám néha követhetetlenné váló játék egyaránt eszünkbe idézhet szputnyikos (A kockavető) és katonás (Ledarálnakeltűntem) előzményeket. Keresztes amolyan „ablak-mögött-fontoskodó”, ám idegesítően tesze-tosza karaktere érzékletesen rajzolja ki a kórház gépezetének kaotikusságát, és az eligazodásban megakadó betegek és látogatók önmagukra utaltságát. Czukor flúgos patológusa ugyancsak élvezetes figurának bizonyul. A tabuként kezelt fogalmak, a ki-nem-mondható verbalizálásának igénye mániákus őrületként jelenik meg nála, még ha amúgy a színész a hullákkal dolgozók bogarasságának sztereotípiájánál távolabb nem is kalandozik a szerepformálásban. A sok komikus jelenet mellett Lengyel Ferenc és Szirtes Ági párbeszédében egy pillanatra mégis valami nagyon igazi és megrendítő történik, amikor volt nejénél rákot diagnosztizál az orvos. Esetlen (nagyon is emberi) zavarára a közös jelenet végén Szirtes szűnni nem akaró kacagással felel, ami utána még hosszú ideig cseng fülünkben.

„Zenés, abszurd és rettentően humoros, pergő ritmusú, komolyan átgondolt, komolytalan” előadás született meg, ahogy azt az ismertetőben olvashatjuk, és mindez tényleg elmondható róla. Ezek a jegyek egy olyan, cseppet sem szórakoztató közegben, mint a kórház, a nézői attitűd alakítására, egyfajta felszabadult, könnyed hozzáállás előhívására tett kísérletek, melyek hatására élvezhetővé válik a felmutatott szenvedés, egy orvosi műhiba vagy – s ez a dráma különlegességének is tekinthető – akár egy halálos diagnózis is. A színpadra vitt jelenetek mellett az előadás különböző pontjain, egy-egy videó bejátszásban, valódi orvosokat, mentősöket és más egészségügyi alkalmazottakat hallunk élményeikről, emlékezetes eseteikről, saját „túlélési” stratégiájukról és elhivatottságukról vallani. A valóság és a reprezentáció egymás mellé helyezése kihat arra a pillantásra, ami a torzítva eljátszott orvos-figurák után az igaziakra vetül, illetve fordítva. A végletekig kifordított helyzetek mellett folyamatos a színházi szituációra történő reflektálás, ami ugyancsak állandóan kizökkenti a nézőt a látottak túlzott komolyan vételéből. Dankó István a szemünk láttára alakul át lendületes karakterből totyogó öregemberré, többször is utalnak a szereplők a darab szerkezetére, az arisztotelészi hármas egység hiányára és a jelenetezésre, elhangzik a Szputynik neve is, míg az előadás felénél a bent fekvő feleségét látogató idős hozzátartozót alakító Kun Vilmostól értesülünk az első rész végéről.

A műben áthidalhatatlan szakadék rajzolódik ki betegek és orvosok között, amit az egészségügyi szaknyelv használata, mint egy kevesek által beszélt zsargon, csak még jobban elmélyít, miközben hozzájárul a kórházi miliő megteremtéséhez. A jelmezek a valóságnak megfelelőek, hasonlóan a díszlethez (Balázs Juli munkája), ami hol egy átlagosan lepukkant várótermet, hol egy kórtermet rajzol ki, a maga kopár falaival, kieső ajtóival, nyomasztóan ható szocreál világával. A középen elhelyezett forgószínpadot játékosan használja ki a rendezés, miközben megnyit egy mélyebbre vezető értelmezési lehetőséget az élet körforgásáról, a kórházak - és a halál - mindenkit érintő valóságáról. Az erre adott válaszok hol sztereotip víziókba forduló ridegséggel ábrázolják az elmúlást (így a halottakkal különleges viszonyt ápoló patológus, vagy az orvosok titkos eutanázia-szertartásai esetében), hol a hétköznapok megnyilvánulását elhagyva, a költészet, a mese nyelvén szólalnak meg, ezzel mintegy megnyugvást is kínálva, hiszen „a halálnak mindig egy élet a meséje”. És bár a jelentős energiákat megmozgató előadás nem bizonyult a Katona legemlékezetesebb produkciójának, a fenti kórképre alkalmazott „kúra” talán mégis eredményes volt, hiszen: a nevetés gyógyít.