Az ember szíve szerint kézzel-lábbal hadonászna a világ felé, hogy felhívja a figyelmet a Reneszánsz című filmre, félve attól, hogy a Sky Kapitány és a jövő világa sorsára jut, vagyis hogy hiába hoztak létre lelkes zsenik egy soha korábban mozivásznon nem látott formanyelvet, az emberek odabökték, hogy "aha, érdekes", és másnap már nem beszélt róla senki.
Christian Volckman (korábbról egyetlen, igaz, Oscar-jelölt animációs kisfilmet, a Maazt jegyzi), és társai azonban bátor fickóknak tűnnek, olyanoknak, akik számára fontosabb létrehozni valami formabontót, mint a kitaposott ösvényen kidüllesztett mellel menetelni. A Reneszánsz a film noir vizualitását és hangulatát idézi meg, holott alapvetően a jövőben játszódik, ilyesformán tehát egy utópikus történet. És tálalja mindezt egy leginkább a Sin City-képregényekhez hasonlatos, éles kontrasztokból építkező fekete-fehér animációba oltva. Hogy a főhős angol hangja (szándékosan nem írhatjuk, hogy az "eredeti", az ugyanis francia) az aktuális James Bond, azaz Daniel Craig, már tényleg csak díszítő hab a tortán.
A történet mintegy fél évszázadot repít minket előre a jövőben, egy belső államhatárokat nélkülöző Európai Unióban járunk, ezen belül is Párizsban. A jellegzetes építmények (az Eiffel-torony ugye sosem hiányozhat) futurisztikus elemekkel való vegyítése döbbenetes látványt nyújt; talán nem véletlen, hogy Volckman is többek között Fritz Lang Metropolisát említette egyik fő inspirációként. Filmünk kezdetén nyoma vész egy Ilona nevű nőnek, aki a város legbefolyásosabb, szépségiparból gazdagodó multicégének egyik kutatója. A vállalat reklámjai elárasztják a környéket, gyakorlatilag a lakosság döntő többsége így vagy úgy az ő alkalmazásukban áll. Az eltűnt nő húga összeáll Karasszal, a keménytökű rendőrrel, hogy kiderítsék, mi történt. Közben valahogy egy évtizedekkel korábbról előkerült filmfelvételeken keresztül bejön a képbe egy japán tudós is, aki az emberi élet meghosszabbításának lehetőségeit kutatta.
Bár a film nem nélkülöz néhány ma már bosszantó krimis klisét, és a párbeszédek is néha-néha hosszabbra nyúlnak a kelleténél, figyelmünket e szakaszokon is könnyedén leköti az a látványvilág, amely egyedülálló az animációs műfajban. A Reneszánsz páratlanul finom módon vegyíti a régmúlt filmes zsánereit, a jelen társadalmi problémáival, illetve a jövőbe tekintő technicista fantáziával. A főhős, Karas, a magányos farkas típusú kemény zsaru kicsit talán már leáldozóban lévő karakterének archetípusa. Ám annak lehetőségét, hogy a "főgonosz" pozíciójába ne holmi idegen lényt, véreskezű diktátort, vagy terroristát, hanem egy profitéhes céget állítsanak, még csak manapság kezdik felfedezni a forgatókönyvírók - nyilván nem véletlenül. Talán nem nagy hallucinálás kihallani ebből némi intő üzenetet a világunk számára.
