„Ne ítélj elsőre!” és „madarat tolláról, embert barátjáról” vagy „nem minden arany, ami fénylik” típusú közmondások már évszázadokkal ezelőtt frappánsan megfogalmazták a St. Vincent üzenetét. Nem probléma, mert Bill Murray hihetetlenül eleven; friss és életteli alakítása igazi örömjáték, amit a többi színész remekül kiegészít.
Idős alkoholista férfi a gyereknek:
– Ha megtámadnak, harcolj!
Katolikus iskolába járó fiú:
– De ehhez én túl kicsi vagyok!
– Na és? Hitler is kicsi volt, mégis harcolt!
Ehhez hasonló remek párbeszédek jellemzik a St. Vincent humorosabb részeit, bár azért a többi kevésbé durva. A viccek döntő része végre nem a manapság nagyon divatos politikai inkorrektségből táplálkozik, a főhős beszólásai rasszizmus nélkül bunkó jellegűek.
De ki maga a főhős? Vincent (Bill Murray) egy lecsúszott nyugdíjas, aki alkohollal és szerencsejátékkal tölti ki mindennapjait. Általa békésnek minősített életét az új szomszéd, Maggie (Melissa McCarthy) borítja fel, aki egyedülálló anyaként arra kényszerül, hogy megkérje Vincentet, vigyázzon a fiára munka után. A kicsit fura Oliver (Jaeden Lieberher) meglepő módon nagyon gyorsan szót ért az öreggel, kettejük között különleges barátság szövődik.
Ez a rendkívül hétköznapi, részleteiben már ismerős történet remek elemekkel egészül ki. Egyrészt kvázi minden szereplő valódi karakter, Maggie például mindenkinek azonnal kitálalja válásának szaftos részleteit. Igazán király figura Geraghty atya (Chris O’Dowd angol humorista megformálásában), aki nyílt és laza toleranciájával egyszerre spirituális és tanári példakép a stílusában nem túl vallási iskolában. Naomi Watts terhes orosz prostituáltat alakít, és bár az ő karaktere a legsablonosabb, benne is van valami furcsa és megmagyarázhatatlan báj.
„A sok-sok kedves apróságtól válik igazán szerethetővé a St. Vincent.”
Arra érdemes figyelni, és ez a St. Vincent igazi különlegessége, ahogy a protagonista antihősből követendő példa válik. Szentté avatják. Bill Murray remek választás ilyen értelemben, mert bár számtalan a morcos öregember karakternek számtalan előzményét ismerjük (legyen szó bármelyik öregkori Jack Nicholson-filmről vagy az idei Nebraska viccesen tahó főhőséről), a színész képes volt önmagát, saját humorát beilleszteni. Visszaköszön Bob Harris az Elveszett jelentésből, Steve Zissou az Édes vízi életből és Phil az Idétlen időkigből.
A szentté avatási folyamat a film második felére esik, és egy dramaturgiai hullámvasút vezet el hozzá, amelynek részleteit aprólékosan adagolja a rendező. Nagy öröm, hogy nem puffogtat közhelyeket, mégis a végére túlságosan elérzékenyít, még épp nem giccses, de már pátoszos. Szerencsére a stáblista alatt folyó Bill Murray-jutalomjáték valamennyire feledteti bennünk az ünnepélyességet, bár akinek a gyomra nehezen viseli a gejlt, őt már ez a rendhagyó bohóckodás se gyógyítja ki az émelygésből.
A sok-sok kedves apróságtól válik igazán szerethetővé a St. Vincent. Ezekben mutatkozik meg, hogy egy elsőfilmes rendező kezei között született a film, és nem pedig egy álomgyári munkástól. Ilyen értelemben rendkívül éles kontrasztot mutat a Szerelem a végzetemmel, amely lényegében a Michael Douglas alakította tuskó nyugdíjas vergődését mutatja be, aki váratlanul nagypapa szerepbe kerül. Rob Reiner sokadik filmje elviselhetetlenül mesterkélt volt, ahhoz képest különösen üdítő szórakozást nyújt Theodore Melfi debütálása. Az apróságok révén nagyszerű párhuzam domborodik ki a direktor tevékenysége és a kisfiú látásmódja között, amit röviden úgy tudnék megfogalmazni: a szent a részletekben rejlik.
