Hadd kezdjem a plakáttal, ugyanis ez volt számomra a film előszobája. Na nem arra az elvont, minimáldizájnos poszterre gondolok, amit Farkas kolléga magasztalt nemrég itt a Prizmán, hanem a szélesebb közönséget megszólító pacis-kisfiús verzióra. Ne szépítsük: ez a póz, vagyis a lóval való meghitt összeborulás a filmforgalmazás A-kategóriás közhelyének számít, mellyel, ha nem épp egy lóversenyes Disney-filmre, akkor biztos, hogy Spielberg valamelyik háborús drámájára igyekszenek becsábítani a nézőt. Banális és megkapó beállítás, mely leplezetlenül hirdeti a pátosz és heroizmus felemelő ígéretét.

Mivel semmit sem olvastam előzetesen a filmről, jómagam is efféle bűnös elvárásokkal ültem be a The Selfish Giant vetítésére. Feltehetően az Oscar Wilde-tól kölcsönzött cím, a kritikusi lelkesedést a poszteren kiemelő csillagözön, és a kissé szellős leuveni mozifilmkínálat is szerepet játszott a döntésemben, hogy az önző óriás kertjében töltsem el a szabad péntek estémet. Nagyobbat nem is tévedhettem volna az elvárásaimmal, Clio Barnard filmje ugyanis percek alatt miszlikbe aprította a plakát és a cím alapján felállított előzetes diagnózisomat. A The Selfish Giantben nyoma sincs pátosznak vagy heroizmusnak: már az expozícióban is a kíméletlenül hiteles társadalomábrázolás hűvös szele csapja arcba a nézőt. Persze, ha alaposabban megnéztem volna azt a plakátot, gyanút foghattam volna, hogy a kisfiú nem is tettre készen, sokkal inkább bűnbánóan szegi le a fejét, a lónak pedig szemellenző rejti el a tekintetét, melyen keresztül azonosulhatnánk vele. Felfigyelhettem volna arra is, hogy a háttérben nem szép kilátásokkal kecsegtető photoshop-tájak, hanem magasfeszültségű vezetékek húzódnak.

Merthogy ezek az apró vonások sokkal pontosabban írják le Arbor és Swifty történetét, akik Észak-Angliában, közelebbről pedig az Isten háta mögött próbálnak egyről a kettőre jutni. Karriercéljaikat persze nem az iskolán keresztül tervezik elérni, hanem a helyi fémhulladék-kereskedő kötelékében. Más megtartó közösség nem is nagyon kínálkozik számukra ezen kívül: Barnard kaotikus és zajos, de tűpontos jelenetekben skicceli fel a széthullóban lévő munkásosztálybeli családokat, ahol a szülők még a saját életüket sem képesek menedzselni, nemhogy a gyerekeikét; valamint a sulit, amely egy ponton inkább köszöni, de lemond a problémás diákok megregulázásáról. Ami ezek hiányában marad: a két kiskamasz különös barátsága, meg a fémkereskedő rozsdás vasdarabokkal teli udvara, ahol ugyanúgy az örök tél – vagyis az érzelmi fagypont – uralkodik, mint a mesebeli óriás kertjében. Az persze az első pillanattól érezhető, hogy ebből a felállásból nem sülhet ki semmi jó. Az egyetlen közösen beszélt nyelv itt az agresszió nyelve, amit csak pillanatokra képes megakasztani az érzelmek dadogása – mint például Swifty lovak iránti kötődése esetében.

És ha már a nyelvnél tartunk, ki kell térnem péntek esti mozizásom következő sokkélményére: az angolt, amit a szereplők beszélnek bizony csak távoli rokonság fűzi az általam ismert angol nyelvhez. Olyan hardcore dialektusról van szó, amihez képest egy külső-baltimore-i vagy épp cockney szleng kristálytisztán érthetőnek tetszik. Hősiesen bevallom, hogy néha az egyetlen mankóként szolgáló holland felirathoz fordultam segítségért – vagyis egy olyan nyelvhez, amit egyáltalán nem beszélek, de legalább írva volt (mentségemül szolgál, hogy állítólag még Amerikában is feliratozni kellett a filmet). A dialógusoknak mindenesetre sodró archaikus zeneisége van, különös tekintettel az Arbort játszó Conner Chapman megnyilvánulásaira. A rendezőnő által felfedezett kisfiú elementáris erővel formálja meg a hiperaktív és figyelemzavaros főhős nyughatatlan figuráját, aki minden pillanatban robbanással fenyeget. A karakterrel kapcsolatos legelemibb kérdés, hogy miként szorulhat ennyi agilitás és agresszió egy ilyen kis emberkébe? Nem csak a jóval megtermettebb, de könnyen manipulálható Swifty, bizony a néző is nehezen képes kikerülni a hatása alól. Életkort, fizikai fölényt és autoritást nem tisztelve közlekedik a világban. Ez a lélegzetelállító gátlástalanság már az iskolai botrányok során is jócskán kiütközik, de abban a jelenetben válik letaglózóvá, mikor Arbor a világ legtermészetesebb módján parancsol rá a házukba érkező rendőrökre, hogy vegyék le a cipőjüket, mielőtt belépnek.

A The Selfish Giant valójában az ő megváltástörténete. Nehezen járható kiút az érzelemképtelenség poklából, melyre betegségének és szociális környezetének veszélyes kombinációja predesztinálta. Ezt a megváltást azonban nem álomgyári fazonra szabták: a kérdéses kimenetelű újjászületéshez sorstragédiákon keresztül vezet az út. A film ezen a ponton válik le igazán a címadó meséről, hiszen a rideg és rozsdalepte kertjében trónoló “óriás” hirtelen jött megváltása itt Arbor történetének a margójára szorul.

A plasztikus társadalomábrázolást leheletfinom képek tágítják költői számvetéssé. A ködös vidéki tájban terpeszkedő erőművek hipnotikus felvételei, vagy a hajnali legelőt keretező villanypóznák lírai geometriája félreérthetetlenné teszi, hogy ezek a srácok a vidéki élet és a modernizáció legrosszabb egyvelegét kapják. Kifordított világ ez, ahol a szerves és a szervetlen is értékét vesztette már, mindennek legfeljebb hulladékként van ázsiója (pontosan erre a nihilizmusra épül a fiúk ösztönösen választott “szakmája” is – a még funkcióval rendelkező fémből folyamatosan szemetet termelő gyűjtögetés). De az élet tisztelete még a halálon keresztül is utat törhet magának, ahogy azt a finálé és a szívszorító záróképek sugallják. Annak a bizonyos lónak a tekintetét itt már nem fedi előlünk semmiféle szemellenző, ez pedig csordultig tölti drámai tartalommal a – hozzám hasonlóan – felületes szemlélő számára közhelyesnek tűnő filmplakátot is.