Mikkel Munch-Fals pályakezdő művében leleplezi az ezerszer leleplezettet és megmondja a megmondandót, mintha még nem tudnánk: mind pervertált, magányos, kódorgó lelkek vagyunk. S teszi mindezt modorosan, humortalanul, kiszámíthatóan.

Ami a 90-es évek közepe-végének amerikai független filmjében még újdonság volt – a rendezett kertvárosi polgári élet mögött megbújó lelki nyomor és kiüresedettség –, az mára filmes közhellyé vált. Annyian és annyiszor veselkedtek már neki e fesztiválkedvenc témának, hogy mostanra tényleg nagyítóval kell keresni azt a ritka érzékenységű direktort, aki képes a tárgykör még valamely feltáratlan részletéről beszélni. Az elfojtott, perverz indulatokat és szétment életeket Dániába transzportáló Mikkel Munch-Fals, aki évekig filmklubot vezetett, láthatóan felkészült a vonatkozó darabokból, de – egyelőre – sajnos nem ilyen filmesnek mutatkozik.

A Kedves szomszéd négy érzelmileg-szexuálisan frusztrált ember életét követi párhuzamosan. Ingeborgot nyugdíjazza a vállalata, majd még ugyanaz nap elveszíti a férjét; a bingópartikra járó, telefonchatelő idős asszony úgy érzi, kora és kinézete miatt nem kell senkinek. Lányának, a tanárnőként dolgozó Annának nemrég operálták le a mellét, azóta orvosokhoz jár, plasztikai műtétet latolgat és elszántan keresi azt a férfit, aki még így is elfogadná. Anders, a kopaszodó középkorú aktakukac nem tudja kontrollálni a testét, nyilvános helyeken kezd szenvedélyes maszturbációba, s ettől ő szenved a legjobban. Fia, a jóképű, kamaszos Jonas hímringyóként tengeti mindennapjait; az otromba csapostól Ingeborgig senkit nem utasít vissza, de kihasználtságától, egyedüllététől egyre jobban megcsömörlik.

Hőseink olyan balsorsú szerencsétlenek, akiken már nevetni sem tudunk, tipikus mellékszereplők, így nem csoda, hogy nem keverednek látványos akciókba, minimális tetteik célja egyedül helyzetük jobbra fordítása. Mindegyikük állapota egy-egy változat a magányra, ám kitörési kísérleteik bemutatásával az mégis folyamatként jelenik meg előttünk – ez pedig elvitathatatlan rendezői és dramaturgiai érdem. Csakhogy hiába a biztos kézzel vezetett, párhuzamos szálakon folytatott elbeszélés, ha magukkal a figurákkal van – többek közt – probléma: a forgatókönyvet is egymaga jegyző Munch-Fals mindössze egy tulajdonsággal skicceli föl karaktereit, holott azok jóval többet rejtenek ennél, így paradox módon az a helyzet jön létre, hogy érzelmileg gazdag figurák válnak bántóan felszínessé. Márpedig ha a film lélektanilag hitelességre törekszik – és a Kedves szomszéd kétségkívül igen –, akkor aligha megbocsátható az ilyenfajta egyszerűsítő ábrázolás. És ezt még a jellemrajzot hűen szolgáló, olykor lenyűgöző – végig fakó és többnyire statikus –, stilizált képi világ sem tudja feledtetni.

A Kedves szomszédnak azonban a karakterfestés felületességénél súlyosabb vétségei is vannak. Nem a történések kiszámíthatóságáról vagy egy-két kisebb következetlenségről van szó, ezek fölött akár még szemet is hunyhatnánk, lévén hogy vérbeli karakterdrámát látunk. Az azonban semmiképp sem hagyható szó nélkül, hogy rendezőnk nem túl sokat gondol választott témájáról, így aztán képtelen meggyőzni a különböző szálak és azok problémái hasonlóságáról. Végülis csak a szerzői önkény hozza közös nevezőre a mellét elveszítő tanárnő és az ifjú hímringyó magányát, de azok oka és természete végig különbözőnek tűnik. Munch-Fals válaszai elszomorítóan sablonosak: nem állít annál többet, mint hogy a befelé fordulás és az elfojtás miatt üressé és magányossá válunk, de a filmidő vége fele annyit azért hozzákanyarít: a nagy nyomor csúcsán, egy kitüntetett pillanatban még egymásra találhatunk – mi mindannyian, elfuserált szerencsétlenek. Csak épp a "happy end" kellő előkészítés híján túl korai és nem is eléggé következik az addigiakból. Megint csak dramaturgiai kényszerből jövő önkényes megoldást látunk: a rendező érzi, hogy el kell varrni a szálakat, ráadásul némi megváltással is kell szolgálnia, ezért látványosan "belenyúl" a viszonyok alakulásába, mielőtt azok természetesen kifutnák magukat.

Csak a történet egészén kínosan lötyögő – bár kétségkívül önmagában szép – zárlatban van kísérlet a feloldásra, így a hangsúly a nyomorult sorsokon és az egyedüllét kínjain marad. Munch-Fals nem képes közönségéhez közel hozni művét: sem – konzekvensen elővezetett – kiutat nem kínál a bemutatott világból, sem humorral nem próbálja időnként elviselhetőbbnek mutatni – ahogy nemrég például Daniel Sanchez Arévalo tett hasonló igényű körképében (Kövéren szép az élet) vagy a beteges alakjairól híres és a Kedves szomszédra nagyban hatott Todd Solondz tesz filmjeiben. Az alkotó egyéb eszközökkel sem igyekszik a szenvedésért "cserébe" nyújtani valamit, vagy azt szokatlan szemszögből megvilágítani; nem kínálja föl az együttérzés lehetőségét sem alakjaival, ő maga is valahonnan a magasból tekint rájuk. Egy darabig reménykedve várjuk, hátha kapunk valami különbet is a szépséges felvételeken előadott kissé közhelyes problémákon kívül, de a kíváncsiság fokozatosan lankadni kezd. A néző kívül marad Mikkel Munch-Fals debütfilmjén.