Sakk tábla nélkül

Egy-egy átsakkozott délután után kilépve az utcára foglalkoztatott már olyasféle kérdés, kedves Olvasó, hogy az a szemközti fa lóugrásban leüthetné-e az előtted tétován álldogáló villanyoszlopot? A "Végzetes végjáték" története olyasvalakiről szól, aki leginkább efféle gondolatokkal tölti idejét, s ebben már odáig jutott, hogy bárhol, bármikor, bármivel képes sakkozni. Luzsin tizenéves kora óta egy örökös sakkjátszmában él. Nincsenek kapcsolatai, csak sakkpartnerei, sakkgondolatai és sakkálmai vannak. Nem csoda, hiszen mestere éveken át sakkgépként ápolta, karbantartotta, s cipelte versenyről versenyre Európa szerte, nem sokat törődve azzal, hogy a fiú közben teljes magányban, szeretet nélkül nő fel. Ám egy napon elege lett a csodagyerek szerepéből rég kinőtt, tébolyult tanítványból, s sorsára hagyta azt egy számára ismeretlen városban.

Mellesleg meg kell jegyeznünk, hogy az angol-francia koprodukcióban készült filmben ekkor hősünk váratlanul a Hősök terével a háttérben jelenik meg. Körülnéz, és persze felteszi a logikus kérdést: "de hát hol vagyok?". A válasz azonban elmarad. A hűtlen mester jobbra el, s kocsija közvetlenül a Lánchídon baktat át. Sokba lehetett - gondolhatnánk - összevarrni a Lánchidat a Hősök terével, de mindegy úgysem ismeri rajtunk kívül senki ezt a képeslap töménységű seholsincs várost.

Érdemes összevetni a filmet a forgatókönyvhöz alapul szolgáló azonos című Nabokov regénnyel. A film természetesen igen sok részletet kihagy vagy vázlatosan használ fel a zseniális könyvből és jóval sarkosabbra, zsebkendőhöz kapkodósabbra komponálja a drámai hátteret. A filmben az elveszett lelkű orosz sakkmestert elsősorban tündérszemű Natália (Emily Watson) kerülgeti, na meg az őrület is. Luzsin a kis budapesti körsvenk után elvetődik egy olaszországi sakkvilágbajnokságra (melyet kis híján meg is nyer), meg bele Natalia karjaiba, aki felszabadítja szexuális energiáit. A szerelem megváltó erejűnek ígérkezik, ám a fondorlatos mester újra megjelenik, s pusztulásba taszítja az őt felülmúló tanítványt. A filmnek sajnos nem sikerül a regény mélyrepülésének szintjén feltárni Luzsin egyre inkább elhatalmasodó sakkőrületének fázisait, különös cselekedeteinek gondolkodásában rejlő mozgatórugóit, örökösen eszelős sakklépésekben forgó belső világát. Ezért lépteti be a regénytől eltérően korábban a történetbe az őt öngyilkosságba kergető gonosz figurájaként Luzsin gyerekkori mesterét. A könyvbéli Luzsin nem egy charmos fiatalember, inkább kövér és aszexuális, a nővel való kapcsolata pedig kevésbé idealizált, csupán egy azon kevés sakkjátszmái közül, mely a játszma feladásával végződik.

A főhőst alakító John Turturro mindent vászonra játszik a regényből, amit még lehet. Luzsin ügyetlen félmosolyát, gyerekes pajkosságát, őrült, váratlan mozdulatait, s örökös szétesettségét Nabokovhoz hasonlóan könnyedén és virtuózan adja elő. Zseniális játékosként mozog sakklépések és kényszerképzetek forgatagában, de a forgatókönyv szépítéseit és felszínes humanizmusát ő sem tudja helyretenni. Míg a film kiszínezi a szereplők közötti érzelmi viszonyokat, a regény Luzsin szinte teljes szociális vakságának vetületében mutatja meg azokat.

A film épp a regény legérdekesebb részét, a befejezését szabja át leginkább. A könyvbéli történet végén Luzsin életének eseményeiben már csak a sakkjellegű ismétlődések előjeleit kutatja. Nagy gonddal ellenőrzi az ellene már megtett lépéseket, s rettegés fogja el, mikor észreveszi, hogy könyörtelen pontossággal, kikerülhetetlenül ismétlődnek múltja sémái. Olyan kifordult valóságot él meg, melyben a sakkon kívül minden egyéb csak elragadó álom, mely szétfolyik a káprázatban. Míg a valódi élet, a sakkozóélet szabályosan rendezett, áttekinthető, eseményekben gazdag művészet, akár a zene. Nabokov írása végén az összeomlás előtt álló sakkozó őrületét egy pillanatra olyan kiegyensúlyozott létfilozófiaként, teljességként villantja fel, mely az olvasót képes megingatni saját bizonyosságaiban.

Találhatunk tehát hiányosságokat a filmben a könyvhöz képest, az azonban bizonyos, hogy akár filmen nézzük, akár könyvben olvassuk az árnykirályokkal és fénygyalogokkal viaskodó Luzsin csodálatos történetét, kedvet kapunk egy - ha nem is végzetes, de izgalmas - sakkjátszmához.