Néhány éve még, mondjuk azt, valóban ölni tudtunk volna a folytatásért. Azonban 2014-re a Sin City 2 lett az a második randi, amit addig halogatsz, amíg érdektelenné válik a másik fél. Még akkor is, ha mocskosul gyönyörű.
Bűn(jó) az élet
Van ez így. Okkal hitték sokan, hogy még a szakmai polihisztor képében sokszor meggyőzően, de legalábbis mutatósan tetszelgő Robert Rodriguez se lesz képes a szélesvászonra telepíteni Sin City vakítóan fehér és brutálisan fekete hétköznapjait – még a képregény alkotójával, Frank Millerrel közösen (meg leheletnyi tarantinói közreműködéssel) se. Aztán meg ment a verseny, ki a boldogabb attól, hogy mégis sikerült. Ez volt ugye 2005-ben, azóta sok minden történt a multiplexekben, például Hollywood és a világ filmkészítő zsebmetszői lépten-nyomon csentek Sin City javaiból. Hangulatot leginkább, mást nem is kellett, mert az a mozi maga volt A HANGULAT – kápráztató stílusbravúr, amit talán nem is kéne megismételni. Mert még esetleg kiderül, hogy amit láttunk, igazából nem is (fekete) filmmágia volt, hanem professzionális popkulturális bűvész trükk, nyuszi helyett levágott emberi fejekkel.
Ha a volna ott nem volna
Persze, fogalmunk sincs, mi lett volna, ha… Mi lett volna, ha nem tököl az időközben önálló rendezésével is felsült Miller (Spirit - A sikító város), mi lett volna, ha a más ügyekben igencsak nyughatatlan, bár egyre kevésbé izgalmas dalokkal előálló mariachi, azaz Rodriguez is erőteljesebben megpörgeti a gitárt… Szóval, mi lett volna, ha sokkal hamarabb elkészül a Sin City: Ölni tudnál érte. Illetve, felülírnám magam: azért fogalmunk csak van. Feltételezzük hozzá, hogy ugyanez a film, mármint képről-képre tényleg ugyanez készül el, csak korábban. Mit szólunk hozzá? Tán éppen azt, hogy hurrá! Nem kell századszor is megnézni az elsőt – hadd locsolja a lelkeket a legújabb kori film noir digitális savas esője, mindörökké. Hogy gyengébbek a sztorik? Nem baj! A femme fatale valóban fatális, a férfiak zordak és kegyetlenek, a szemek világítanak, a koponyák loccsannak, a végtagok hullanak. Jó ez így nekünk. Pontosabban: jó lett volna az nekünk.
Egy régi-régi dal
De most miért nem annyira jó? Mert amikor eltelik majd’ egy évtized és ugyanazt kapjuk, ráadásul nem is annyira másképpen, annak az lehet az üzenete, hogy nem tudnak az alkotók jobbak lenni. Csak ugyanolyanok. Ez meg egy ilyen mutatvány esetében inkább szomorú, mint boldogító. Elvileg hiába újabbak a történetek, hiába a mutatós (és mondjuk azt, tulajdonképpen ötletes) 3D-gegek – tényleg csak azért lehet ezt szeretni, mert kínos pillanatok nélkül, üzembiztosan idézi fel az első részt. Aki persze nem láthatta vásznon anno, annak élmény lehet. Elvégre Miller és Rodriguez antihősei olyan robajjal rohanják le és tapossák két lábbal az érzékszerveinket, hogy néző legyen a talpán, aki szédelgés nélkül képes felállni a végén. De aztán, amikor kitisztul a fej és fókuszt talál a szem – no, legkésőbb akkor rájövünk, hogy a Sin City: Ölni tudnál érte tulajdonképpen nem más, mint közel hibátlanul kivitelezett, hazudós nosztalgia-koncert. A tapsot megérdemli, ám a szívünket nem tépjük ki érte a helyéről.
Kinek ajánljuk?
- Aki évek óta nem vett levegőt, annyira várta a folytatást.
- Aki nem látta moziban a Sin City első részét.
- Eva Green rajongóinak.
Kinek nem?
- Aki szerint a Sin City-ben csak egy film volt.
- Aki nem nézné meg majdnem ugyanazt a filmet.
- Aki nem bírja az erőszakot.
6/10
