Harmincévesen karrier-e a pult mögött állni egy hamburgeresnél, ahol a bejárati ajtó marhabőgést hallat? Túlreagáljuk-e ezt az egész faji megkülönböztetés dolgot? Melyik az igazi trilógia, a Star Wars, vagy A gyűrűk ura? Ezek az élet nagy kérdései?
Kevin Smith alkotói munkásságának immár visszavonhatatlanul része egy Apja lánya című romantikus vígjátéknak mondott kommersz családi érzelemdömping, amely a maga semmitmondó tündi-bündiségével épp úgy sokkolta Jay és Néma Bob rajongóit, ahogy e két kretén tenné azt a vendégekkel mondjuk az angol királynő állófogadásán. Akkor, ott valami elszakadt a rajongókban, nem értették a helyzetet, viccet véltek felfedezni a dolog mögött, orbitális átverést, de mégsem: a filmben Ben Affleck tényleg egy lányát egyedül nevelő apaként rója a kertvárosi köröket, és sehol egy drogdíler. Döbbenet volt. Namármost a kérdés innentől az, ilyen vargabetű után képes lehet-e még valaki hitelesen poénkodni a szamárszexen, például.
Megátalkodott rajongókként persze lelkesek vagyunk, és magunk sem tudjuk, miért, de már attól elkap minket a röhögőgörcs, ahogy rögtön az első snittben meglátjuk a hírhedt vegyesbolt leengedett rácsát; nincs mit tenni, ez már feltételes reflex. A sztorink egyébiránt ezen a ponton el is kanyarodik az üzlet és a videótéka kisutcájából egy gyorséterem közeli kirendeltsége felé, hőseink (mert ha valakit, őket lehet így nevezni) ugyanis már jó ideje itt tengetik munkára ítélt hétköznapjaikat. A kevésbé hülye Dante azonban már nem sokáig: nősülni, s ezzel együtt költözni készül, maga mögött hagyja a kilátástalanságot, a politikailag inkorrekt haverját, és a ciki melót, hogy az ország egy másik szegletében, Floridában az apósától kapott házból járjon dolgozni az apósától kapott munkahelyére. Barátja, Randal, és a vele gyanúsan kedves főnöknő, Becky szerint azonban éppen hogy ez a ciki. Így vagy úgy, titokban készül a búcsúbuli, olyan erotikus show-val, amilyenre Dante mindig is vágyott - Randal szerint.
Ha az 1995-ös minimál-komédiához hasonlóan egy a végsőkig lecsupaszított formanyelven szólna a piaci megfontolásból életre hívott folytatás is, nyilván az önismétlés volna a kritikusok baja, így pedig az, hogy Smith nem csak szó szerint, de átvitt értelemben is kiszínezte a kultikus filmet. Nehéz igazságot tenni. Tény azonban, hogy amíg az első rész azt az életérzést ragadta meg, milyen tengeni-lengeni a huszonéves-lét kilátástalanságában egy bolti eladóként, addig a folytatás arra reflektál, mit érez az ember, ha még a harmincas éveiben is ugyanitt tart. Emellett kár elhallgatni, a Shop stop 2.-ben annyi romantika és egyéb nyálba mártott érzelem tör felszínre, amelyek eddig kizárólag mint önmaguk paródiája lehettek jelen a szériában (kis ráhagyással ugyanis idevesszük valamennyi Jay és Néma Bob mozit). Ám ezúttal a rendező mindezt se nem teszi idézőjelbe, se nem kacsint ki a nézőre - ez itt kérem tényleg a barátság és a szerelem meséje, még ha időnként Jay a vendéglő ablaküvegére tapasztja is a seggét. Ettől még, akárcsak a kötelezően előadott dalok egy nagypapákká érett rockegyüttes újabb és újabb turnéján, a Smith- illetve Shop-stop-féle kihagyhatatlan elemek is visszatérnek, úgymint velős mondanivalójú Star Wars-eszmefuttatás, nyílt színi buzizás, tabudöntögető szex-sztorik és egyéb provokatív megnyilvánulások. Végeredményben tehát továbbra sincs kegyelem.
