A szomszédos országok filmjeit ritkán láthatjuk, szlovén alkotást pedig emberemlékezet óta nem. Az utóbbi megállapításban van némi túlzás, hiszen önálló Szlovéniáról csak 1991 óta beszélhetünk. A szuverenitás kivívásáról déli szomszédaink minden évben a Függetlenség Napján emlékeznek meg, s ahogy Jan Cvitkovic alkotásában a nagybácsi elmondja unokaöccsének: ebben az évben vertük meg a jugoszláv hadsereget. A Sírugrók erőteljes, figyelemre méltó bemutatkozás, melyben a helyi színek keverednek az európai film újító törekvéseivel, a kisrealizmus a metafizikai szándékkal. A kedvező összbenyomáson az erőltetett magyar cím sem változtat, mely az eredeti szójáték helyett a nemzetközi forgalmazásban használt angol kifejezés tükörfordítása.
A toszkán táj szépségét, idilljét idéző szlovén faluban minden az életre és a halálra utal. Legalábbis a főhős számára. Pero ugyanis hivatásos gyászbeszédíró, halottbúcsúztató. A rokonoktól beszerzett információk alapján írja meg beszédeit, s a klasszikus retorika szabályai szerint felépített oráció az egyedi életsorsban az általános emberi lét törvényszerűségeire mutat rá. Szem nem marad szárazon, hiszen a gyászolók szembesülnek az idő kérlelhetetlenségével; Pero szavaival: múlik az idő, elmúlik... A beszéd végeztével a fiatalember gyorsan kocsiba ül, s barátjával, segítőtársával, Sukival hazahajt. Otthon már nem az általános emberi, hanem a konkrét problémák várják. Pero együtt él apjával, sógornőjével és annak két gyermekével. Bátyja csak ritkán van otthon, eleget tesz házastársi kötelességének, aztán zavaros indokokkal újra a városba indul. A mindennapok rendjét az apa-nagyapa öngyilkossági kísérletei szakaszolják. Dedo hat éve vesztette el feleségét, azóta nem szólal meg, s csak az alkalmat keresi, hogy véget vessen életének. A tragikusan komikus elhalálozási kísérletek után Pero elhatározza, hogy pszichológushoz viszi az apját. A terápia azonban nem vezet eredményre, annál inkább segít az a rokonszenves özvegy, akivel Dedo a kórházban ismerkedik meg. Aki a halálra készült, megnyerte az életet.
A gyászbeszédíró főhős mellett sokféle figura bukkan föl. Kezdetben talán túlságosan is sok, s jó részük motiválatlannak tűnik, de a forgatókönyvíró-rendező érdeme, hogy a szálakat, kapcsolatokat, sorsokat a történet végére szinte kivétel nélkül elvarrja. A túlvilági ügyekben jártas Pero beleszeret a túlságosan is e világinak tűnő Renátába, ám a lány könnyed kacérsága mögött olyan testi-lelki trauma húzódik, amely szükségszerűen elszakítja őket egymástól. A Renátát alakító Mojca Fatur kezdetben egy a göndörre ondolált szőkék közül, aztán olyan változáson megy keresztül, ami ritkán látható filmvásznon. A jó barát, Suki azt kéri, hogy Pero mondjon majd sírjánál gyászbeszédet. A kölcsönösen megmosolygott kívánság teljesítésére hamarosan sor is kerül. A temetésen azonban nem hangzik el a beszéd, a fájdalom túl van már az emberi mértéken, mint ahogy vigasz is csak föntről, a magasból várható.
Jan Cvitkovic filmje törekvésében talán nagyobb igényű, mint a megvalósításban. Nem kevesebbet akart, mint a délszláv film Kusturica nevéhez köthető hagyományát ötvözni a Lars von Trier-i filozofikus tartalommal. A nyitány lazán kapcsolódó életképek sorozata, visszafogottabb hangnemben, mint ahogy azt Kusturicánál megszoktuk. Harsányabb gegek csak a nagyapa öngyilkossági kísérleteinél vannak. A látásmód és a hangfekvés fokozatosan komorul, ahogy az idillt megtöri az értelmetlen brutalitás. A film utolsó tíz percében a szó átvitt és valós értelmében is túllépünk az emberi világon. A dán rendező Hullámtörése óta senki sem merte még ilyen széles spektrumban mozgatni a kameráját, a függőleges tengelyen sorakozó képek az emberi gonoszságnál nagyobb hatalom jelenlétét sugallják.
