Stephen Frears zseniális iparos. Nem olyan direktor, akinek a rendezői kézjegye ott van minden művében, nem a saját vízióját valósítja meg minden egyes mozijában, viszont, ha olyan forgatókönyv kerül a kezébe, képes a tökéletes mozgóképet megalkotni.
Pontosan ez a helyzet a Philomena – Határtalan szeretet című filmmel, amelyet az eddig stand-up komédiásként ismert Steve Coogan írt (ő játssza a főszerepet is). Senki más nem tudta volna ilyen tökéletesen levezényelni.
A film igaz történetet dolgoz fel: egy Philomena nevű, mélyen hívő, ír, katolikus asszony történetét, akit zárdába adnak, miután fiatalon terhes lesz. A fiát az apácák elveszik tőle, és „eladják” egy amerikai házaspárnak. Philomena némaságot fogad, de aztán ötven évvel később nem bírja tovább, és egy újságíró (Steve Coogan) segítségével útra kel, hogy megkeresse a gyermekét. Sikerrel járnak, a nyomára akadnak, de kiderül, hogy tíz évvel korábban elhunyt AIDS-ben. Igaz, még a halála előtt kereste az anyját Írországban, de az apácák mindent letagadtak.
Nem kacagtató történet, éppen ezért meg kell néznie, aki hinni akar nekem: a sok tragédia ellenére nagyon sokat lehet nevetni a Philomenán. Frears zsenialitása abban áll, hogy meg tudja fogalmazni azt a csodát, ahogy az ember képes túlélni a legnagyobb fájdalmakat és veszteségeket. Hogy a legnagyobb agónia is magában hordozza az élni akarást. Mindig jön olyan helyzet, amelyben muszáj bizonyítani: élünk. Legyen ez egy szívszorító pillanat vagy egy jóízű kacagás. Frears egyrészt ismét megmutatta, értő kézben létező műfaj a dramedy, a rendezést a Philomenával illusztrálva kellene tanítani a fiataloknak.
