A mágikus képességekkel rendelkező nevelőnő-franchise második részében - ha más nem is - a szinkronúszó kismalacok legalább viccesre sikerültek. A Nanny McPhee és a nagy bumm gyerekfilmnek túl komolykodó, drámának pedig túl bugyuta, a kényes egyensúlyt pedig még a sokat próbált szereplőgárda sem tudja helyreállítani.

Ezek az angolok tudnak valamit, az egyszer biztos! Feltalálták a punkot, intézményesítették az abszurd humort, és kitaláltak egy olyan mesehőst, akivel legitimálták a bajszos, gonosz, vénkisasszony dadát a csemetéik számára. Mary Poppins figurája az utolsó mentális mentsvára a vasöklű nevelőnők zsarnoksága alatt sínylődő gyerekeknek - immár nyolcvan éve. A britek irodalmában azonban nem ő az egyetlen varázsdadus, harminc évvel az esernyős hölgy után megszületett Nurse Matilda, aki amellett, hogy elődjéhez hasonlóan borzasztóan szigorú, annyira csúnya, hogy még Emma Thompsont is megihlette.

A színésznő másodjára nyúlt Christianna Brand háromkötetes meséjéhez, hogy miért, azt egyelőre nem sikerült megfejteni. A Mary Poppinst majmoló trilógia - annak ellenére, hogy utolsó része a hetvenes években íródott - didaktikus történetvezetésével és nehézkes stílusával egyaránt a viktoriánus kor szellemét idézi. Bár Thompson nem először alkotott forgatókönyvíróként (diákéveiben humoros szkeccs-sorozattal tűnt fel a BBC műsorán Hugh Laurie és Stephen Fry oldalán, majd jóval később a regényadaptációk felé fordult, többek között filmre írta az Értelem és érzelem c. Jane Austen-regényt is, amelyből Ang Lee forgatott elismert drámát), Nurse Matilda történetébe mégsem sikerült életet lehelnie. Akármennyi humorosnak szánt mellékszereplőt (mint a böfögő kánya, a kövér verőleány vagy a szenilis vénasszony) és epizódot (városi kuzin trágyába hengergetése, szenilis vénasszony tehénlepénybe ültetése) tuszkolt a történetbe, az egész mégis távolinak tűnik a gyerekek világától. Hogyne tűnne távolinak, amikor a film annak a történetét meséli el, hogy miként lesz értékekkel átitatott, praktikusan gondolkodó, unalmasan decens kvázi-felnőtt pár vásott lurkóból?

Háború, rendezetlen telekviszonyok, adósságok - ezek a, gondolom, minden gyerek fantáziáját élénken foglalkoztató témák a Nanny McPhee és a nagy bumm történéseinek fő mozgatórugói. Green apuka (Ewan McGregor) a fronton harcol, Green anyuka (Maggie Gyllenhaal) pedig egyedül próbál egyszerre gyereket nevelni, gazdaságot igazgatni, dolgozni és megvédeni a családi telket az arra ácsingózó ádáz sógortól (Rhys Ifans), amikor a nyakába szakadnak a rokon gyerekek a bombázások fenyegette Londonból. Green anyuka érzi, hogy itt valami csodának kell történnie, máskülönben összecsapnak a hullámok a feje felett. Mivel jó pár jel a varázsdada (Emma Thompson) közeledtére mutat, nem lepődik meg, amikor megérkezik, inkább fellélegzik és hátradől, mintha ezt gondolná: "Jól van, végre megoldódnak a dolgok, csak egy kis csoda kellett hozzá." Szokatlan, hogy vele szemben a gyerekek igencsak gyanakodva, mondhatni szkeptikusan figyelik, ahogy a mágia felüti a fejét a házban. A dada második varázslatos leckéje után arra jutnak, hogy biztos ideggázt bocsájt ki a göcsörtös botja, ami transzba ejti és hallucinációkra készteti őket. Miután - ahogy azt a gyerekek szokták - empirikus úton (gázmaszkkal) meggyőződnek róla, hogy valóban mágikus ereje van a botnak, végre elkezdődhetnek a visszafogott, ám túl sok felnőtt-fordulattal teletűzdelt kalandok.

A hangsúly nem a fantasztikumon és a csodás eseményeken van, ahogy azt egy kicsiknek készült filmről feltételeznénk, hanem azon, hogy hogyan küzdik le a gyerek-főhősök a problémákat, amikkel a szüleik nem tudtak mit kezdeni: meg kell akadályozniuk, hogy eladják a házukat, meg kell tanítaniuk szeretni a jégszívű lordot (Ralph Fiennes), s fel kell kutatniuk a fronton lévő apát. A gyerekek nézőpontját nem találták az alkotók (persze lehet, hogy nem is keresték), ehelyett "kis felnőtteket" csináltak belőlük, ezzel szemben a nézőpont álcája, a gyermekmese műfaji eszköztára megmaradt. A forma azt sugallja, hogy varázsmesét látunk, mégis úgy tűnik, hogy a mágikus fordulatok csak arra hivatottak, hogy a családi dráma ne torkolljon tragédiába, valamint a Green gyerekek keresztül menjenek a fejlődésen, aminek a végén képesek lesznek elfogadni egymást és a dadájuk állán ékeskedő bibircsókokat is egyaránt.

A varázslat és a valós problémák világa közötti vacilálást leginkább a színészek játéka sínyli meg. Látszik, hogy mivel magukat az alkotókat is megzavarta a mű jeleinek kuszasága, nem sikerült a színészeiknek megfelelő irányokat mutatniuk. Maggie Gyllenhaal alakítása széteső, kiegyensúlyozatlan, akármennyire is illene hozzá ez a szeleburdi karakter, nem tud jól működni benne. Az, hogy a film közepéig nem voltam benne biztos, hogy Rhys Ifans-t látom a nagybácsi szerepében, akinél kevés jellegzetesebb karakterszínészt ismerek, megint sokat elárul a biztos rendezői kéz hiányáról. Ezzel szemben hatalmas pozitívum, hogy a gyerekszereplőket sikerült jól eltalálni és határozottan vezetni, Eros Vlahos például a városi unokatesó karakterével rengeteg vidám percet okoz majd a humorra áhítozó közönségnek. A többi színész viszont pont olyan felemás teljesítményt nyújt, mint amilyen a Nanny McPhee és a nagy bumm maga: egyszerre akar modern és klasszikus opus lenni, ami minden korosztály számára fogyasztható, de ezzel párhuzamosan az értékek tárháza is egyben. Viszont mindez mégsem sikerül neki.

A fent sorolt kérdések boncolgatásába valószínűleg eszembe sem jutott volna belemenni, ha a történetet sikerült volna elegendő humorral, bájjal, eredetiséggel megtölteni. Hiszen kit érdekelt volna pár kuszán felejtett motiváció, ha a film beszippant, más világba röpít? Elemezgetésre vagyok kényszerítve, nem csak most, a moziban is, mivel van időm rá, sajnos nem köt le, amit látok. Olyanokon gondolkozom, hogy vajon Emma Thompson tudatában van-e annak, hogy Nanny McPhee alakjával egy korosodó nő frusztrációit akasztotta a nyakunkba? A fénykorán rég túljutott magányos asszony, aki arra van kárhoztatva, hogy a környezete ellenszenvével harcolva az idők végezetéig másokon segítsen - kísértetiesen hasonlít a családom negyven feletti nőtagjainak kedvenc mártír-szerepére. Ez csak egy példa, a film számos pontján terepet ad a félreértelmezéseknek, a csibészes lendület hiánya mellékvágányra viszi az egész mesét. Persze a gyerekek nem fognak hasonlókon gondolkozni, csak én próbálok értelmet keresni a regényválasztásban, mivel nem fér a fejembe, hogy a színésznő miért próbálta meg újból lefújni a makacsul ragaszkodó port Nurse Matilda történetéről.

Ha bal lábbal keltem volna fel, így vitatkoznék magammal: - A nagy frászt nem fér a fejembe, csak nézzük meg az első rész bevételeit! - Még szerencse, hogy ezen a reggelen csicseregnek kint a madarak, nem törik a betont az ablakom alatt és a kávém is kellemes hőmérsékletű. Majd tovább boncolgatom: az rendben, hogy Thompson szeret regényt adaptálni és (a BBC szellemében) tanítva mesélni. Szereti a veretes, klasszikus történeteket, ebből kifolyólag valamiféle érték-közvetítésnek tekinti a művészetet, ezzel sincs semmi baj, sőt! Van annyira befolyásos alkotó, hogy tulajdonképpen akármelyik gyerekmesét szemelte volna ki, hamar mögé áll egy stúdió - és itt a bökkenő. Miért pont ezt kellett? Akármilyen tehetséges forgatókönyvíró is, elkövette azt a hibát, hogy azt hitte, elég eredeti is. Mert Nurse Matilda történetét legalábbis wes anderson-i, ha nem rögtön tim burton-i erőkkel kellett volna felforgatni ahhoz, hogy valami igazán szerethető és eredeti szülessen belőle.

Pár év múlva - gondolom - forog a harmadik rész. Hátha addig Thompsonnak sikerül rájönnie, hogy a mese titkának nyitja nem az állandóan csilingelő filmzene, nem a madártávlatban reptetett felvételek, nem a gyerekszereplők, de még csak nem is a viccesnek szánt állatok: mindenképpen szükséges hozzá, hogy az alkotókat valóban lenyűgözze a misztikum. (Vagy az, hogy legalább annyira tudjanak a gyerekek szemével látni, hogy leessen nekik: a lurkók nem lesznek kíváncsiak saját betörésük történetére.) Így a Nanny McPhee és a nagy bumm sajnos nem tud több lenni, mint egy brit Legyetek jók, ha tudtok, ami azt próbálja megetetni velünk, hogy a gyerekek és az erkölcsök világa egy univerzumban található.

(Végül egy tipp az alkotóknak: legközelebb, ha a gyerekeket netán megint nem sikerül gyerekként ábrázolni, legalább a vicces állatokra fektessenek nagyobb hangsúlyt: a vízben piruettező röfik egyértelműen a film csúcspontját adják.)