zene: John Debney
vezényel: John Debney
kiadás éve: 2015
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 49:11
"Véleményem szerint ez a karakter képes a generációk közötti átfedésre: egyes vicceit a felnőttek értik és a gyerekek nem, másoknál pedig mindez fordítva van. Emiatt ügyes komédiásnak tartom, és szerintem időtlensége is ebben rejlik" - nyilatkozta SpongyaBobbal kapcsolatban John Debney, a SpongyaBob: Ki a vízből! komponistája. Az 1999-ben feltűnt figura az egyik, mely töretlenül uralja a rajzfilmsorozatok világát, s bár éppúgy megosztja a közönséget, mint a South Park, A Simpson család vagy éppen a Family Guy szereplői, rövid időn belül a Nickelodeon legnépszerűbb, legjövedelmezőbb vállalkozásává nőtte ki magát. A történetek a Csendes-óceán lagúnáinak egyikében, Bikinifenéken játszódnak, ahol a finoman szólva hibbant sárga szivacs kalandjait olyan karakterekkel egyetemben kísérhetjük figyelemmel, mint például Patrik (a tengericsillag), Csigusz (SpongyaBob háziállata), Szandi (a víz alatt élő mókus), Tunyacsáp (Spongya szomszédja és egyúttal kollégája is a Rozsdás Rákolló nevű étteremben), valamint Rák úr, az említett helyiség tulajdonosa. E gárda 2004-ben lépett először vászonra a SpongyaBob - A mozifilm erejéig, majd 2012 februárjában a csatorna illetékesei bejelentették az újabb egész estés projektet, melyet a tervek szerint 2014-ben mutattak volna be, a premiert azonban a következő év februárjára kellett tolniuk az alkotóknak, akik ezúttal részben élő szereplős, részben animációs vonalon valósították meg elképzeléseiket. Bár a rajzfilmsorozatot kedvelem, az első mozi nem tudott lekötni, s amikor megtudtam, hogy a folytatás egy hibrid világot tár majd elém, rögvest elveszítette vonzerejét.
A filmhez két album is kapcsolódik, melyek közül a Tom Kenny-számokból ("Team Work", "Thank Gosh It's Monday"), valamint N.E.R.D.-dalokból ("Squeeze Me", "Patrick Star", "Sandy Squirrel") álló soundtrack csupán digitális változatban érhető el. Az alkotók e trackek mellett két klasszikus filmzenei darabbal is alátámasztották produkciójukat, így Lalo Schifrin Mission: Impossible-motívuma éppúgy felcsendül a képsorok alatt, mint Ennio Morricone - A Jó, a Rossz és a Csúf című western ihlette - "The Ecstasy of Gold"-ja. A maradék, zenével megtölteni kívánt időt pedig Debney vehette kezelésbe, aki a SpongyaBob - A mozifilm aláfestését jegyző Gregor Narholz-Steve Belfer párost váltotta - utóbbi szerző egyébként a folyam számos epizódjánál is közreműködött.
Hogy milyen kíséret született az idegesítően vihorászó szivacs és hozzá hasonlóan pszichológiai esetnek számító barátainak kalandjához, azt a Varése Sarabande által megjelentetett korongnak köszönhetően is megismerhetjük. A muzsika rendkívül színes palettán mozog: "Vannak olyan jelenetek, ahol karikatúraszerűen kellett megközelítenem az eseményeket, de voltak, ahol komoly hangnemre váltottam. Konkrét szabályokat azonban nem fektettünk le arról, milyen stílusok között kell mozognom, így a zene a maga útját járhatta" - mesélte Debney, aki megannyi tételben ugrálgat a legkülönfélébb megoldások között, melyekből számomra a "The End / Get Him" - "Stealing Formula Back / Pirate Ship and Food Truck" - "Beachfront Antics / Bike Path Encounters / Home of the Krabby Patty" - "My Very Own Food Truck / Sandy Proposes Sacrifice" négyes vált kedvenccé. A score előadásakor a hawaii szigetvilág két jellegzetes hangszere, az ukulele és a pedal steel gitár is bevetésre került, ám ezeknél még nem állt meg a nyolcvanöt fős Hollywood Studio Symphony játékának színesítése, ugyanis olyan további, a filmzenék esetében nem hétköznapinak számító instrumentumok hallatják magukat, mint a vibrafon, a harmonika vagy a cseleszta (utóbbi egy harmóniumszerű billentyűs eszköz). Amellett, hogy Debney igyekezett önálló lábakon álló muzsikát készíteni, az eredeti főtémát sem hagyta el: "SpongyaBob rajongótábora számára meg kellett tartani ezt a motívumot. Nem lehet figyelmen kívül hagyni egy ilyen kedvelt, ikonikus darabot" - kommentálta a szerző, aki számára a projekt különösen kedves volt, hiszen az nemcsak a komédiákból veszi ki előszeretettel a részét, hanem a kalózmozikból is, mely utóbbiak érintésére az Antonio Banderas által megformált ellenfél, Burgerszakáll révén nyílott lehetősége - s hogy milyen jó érzéke van az ilyen típusú kalandzenékhez, arról már az albumnyitó "Burger Beard on Island" révén is fény derül. A kalóztéma azonban könnyed átiratként is jelen van ("Burger Beard Starts to Read Story"), időnként pedig ez a két véglet rövid időre egy tételen belül bukkan fel ("Chasing Burger Beard / Team Worked").
A vidámabb pillanatok a Miki egér-zeneként is emlegetett megoldásokkal keltődnek életre (a stílus nagymestereitől, Carl Stallingtól és Scott Bradleytől megszokott módon, akik munkássága előtt Debney nemegyszer tisztelgett már), melyek kiválóan keverednek a drámaibb vagy éppen pörgősebb dallamokkal. Bár ez az erősen jelenetfüggő muzsika korántsem tökéletes, minden perce képes lekötni a hallgatót, sokszínűségéből eredően ugyanis sosem lehet tudni, milyen dallamok következnek majd. Az imént említett Stalling-Bradley párost idéző megközelítésen kívül a John Williamstől megszokott rezesszólammal (a "Going to Sleep / Inside SpongeBob's Brain" végén) éppúgy találkozhatunk, mint néhány hangjegynyi utalással a Zathura - Az űrfogócska, az Evan, a minden6ó vagy éppen a Ragadozók egyaránt Debney készítette aláfestésére, illetve westernhangulattal ("Beachfront Antics / Bike Path Encounters / Home of the Krabby Patty").
A SpongyaBob: Ki a vízből! kíséretét a 2015-ös év kellemes meglepetései között tartom számon, melyhez hasonló, könnyed kikapcsolódást eddig Alan Silvestri nyújtott az Éjszaka a múzeumban - A fáraó titka score-jával - utóbbinál nem hittem volna, hogy pont harmadik nekiveselkedésre szállítja le a legszerethetőbb muzsikát. Debney tucatnyiszor bizonyította már, hogy nemcsak a komédiák terén lehet számítani rá, ő azonban bevallása szerint bármennyire is szeret különféle stílusokban alkotni, örömmel tesz eleget az ilyen jellegű megkereséseknek is, ami mögött - minden bizonnyal - nemcsak a vicces dolgok szeretete, illetve az ilyen alkotások sokszínűsége húzódik, hanem az is, hogy lényegesen szabadabban alkothat, mint egy nagyobb volumenű projekt esetében. Ha röviden kellene összefoglalnom az újabb SpongyaBob-mozi muzsikáját, akkor azt mondanám, hogy ebben mindaz benne van, amit a nagyobb lélegzetvételű alkotások zenéjéből hiányolni szokás: témagazdagság, játékosság, gondosan kidolgozott hangzásvilág.
