Francois Ozon ismét a nőkhöz nyúlt, már ami a témaválasztást illeti. A retrohullámot meglovagoló szatírája arról szól, miként vált a reprezentatív, semmittevő gyárosfeleségből karizmatikus, rátermett vezető.
Ó, azok a hetvenes évek!
Suzanne (Catherine Deneuve), egy esernyőgyáros lánya, majd később az üzem vezetését átvevő Rober Pujol felesége. Történetünk 1977-ben, egy francia kisvárosban játszódik, amikor is Suzanne már ugyancsak érett hölgy. Két gyermeke felnőtt, a háztartás pedig sosem az ő feladata volt. Így aztán gyárosfeleségi minőségében nincs más dolga, mint hogy szép legyen és tartsa a száját, néha pedig giccses versikéket farigcsáljon. Férje nem sokra becsüli és fűvel-fával (de főleg a titkárnőjével) csalja, ám Robert nem csupán a családi értékek iránt érzéketlen: munkásai jogos követelései is hidegen hagyják. Aztán amikor az egyre jobban elfajuló sztrájk miatt a férfi egészsége megroggyan, fordul a kocka: Suzanne kénytelen átvenni a helyét. Az eleinte vonakodó nő fokozatosan megtalálja önmagát az új szerepben, és mindenki számára kiderül, hogy sokkal rátermettebb vezető, mint a férje. Új pozíciójában ismét kapcsolatba kerül ifjúkori szerelmével, a baloldali polgármesterrel, Maurice-szal (Gerard Depardieu). Robert azonban előbb-utóbb felépül, és követeli vissza jogosnak vélt jussát. Vajon Suzanne királysága pünkösdinek bizonyul, vagy épp ellenkezőleg: a vidéki gyárigazgatói székből útja még magasabbra vezet?
Kettő az egyben
[img id=306767 instance=1 align=left img]Ozon két legyet üt egy csapásra: miközben egy könnyed, szórakoztató, amolyan vérbeli franciás komédiát rendezett, azért a társadalmi mondanivalót sem hanyagolja el. A manapság oly divatos retro-érzést kihasználva bemutatja a nyugati nő felemelkedését, útját a tűzhely – vagy épp a fésülködő asztal – mellől a gazdasági elitbe és a politikába. A remek, korhű díszletek, jelmezek és frizurák világában lubickolni már önmagában is élvezet az ilyesmire fogékony nézők számára, az élményt pedig tovább fokozzák a kiváló színészi alakítások. A prímet természetesen a Deneuve-Depardieu páros viszi, de a többiek is alaposan kitesznek magukért: Fabrice Luchini (a férj, Robert Pujol), Karin Viard (a titkárnő, Nadége), Judith Godréche (a lány, Joelle) és Jérémie Renier (a fiú, Laurent) méltó partnere a sztárpárosnak. Catherine a végén még dalra is fakad, és teljesítményéért e téren sem kell szégyenkeznie.
Az idő vasfoga
Ha mégis csomót akarunk keresni a kákán, akkor nem mehetünk el amellett, hogy a 68 éves Deneuve arcán a plasztikai sebész kése, az arcfelvarrások, a botox-injekciók és az ajakfeltöltés immár feltűnő nyomokat hagytak. Ez különösen annak fényében zavaró és anakronisztikus, ha arcát a hetvenes évek miliőjében figyeljük. A másik dolog, hogy Depardieu-t természetesen az átlagosnál nagyobb derékbőséggel is szeretjük, de jelenlegi termetét és mozdulatait elnézve néha már az volt az érzésünk, hogy bármelyik pillanatban ledöntheti egy szívinfarktus. Ez pedig hősszerelmesként enyhén illúzióromboló. Ezek azonban valóban csak apróságok, a Született feleség összességében véve egy kimondottan jól sikerült és melegen ajánlott alkotás. Még ha a magyar cím kissé félrevezető is, hiszen Suzanne éppen hogy nem született feleség, hanem született vezető, csak sokáig tartott, mire ez kiderült.
Kinek ajánljuk?
- Retro-rajongóknak.
- Deneuve és Depardieu-rajongóknak.
- A női emancipáció híveinek.
Kinek nem?
- Aki nem kíváncsi a hetvenes évek világára.
- Aki szerint Deneuve-nek már nagymamaszerepekben kéne domborítania.
- Aki szerint a nők kezébe nem hatalom, hanem fakanál való.
7/10
