A hét két premierje: két film az értékek jegyében. Mindkettőhöz kalandvágyó képzelet és beleérző képesség kívántatik. Láttukon lesz min eltűnődni.
Ha van látomásos versíró, miért ne lehetne látomásos filmrendező? Ha még sincs, Kamondi Zoltán akkor is az. Látomásból épít teljes értékű, öntörvényű világot Az Alkimista és a Szűz című filmjében ismét (ahogy a debütáns Halálutak és angyalokban is). Vad horrorral ölelkezik a gyönyörkeltő esztétikum, sokszázados legenda erezi át az ezredvég zaklatott valóságát. Főhőse (Mariusz Bonaszewski) a bölcsek kövét kereső középkori alkimisták megszállottságával kutatja az aranycsinálás titkát, miközben a modern technikát és a tudomány naprakész ismereteit hajtja szolgálatába. De a titkot, a feltétlen odaadás csodáját már csak kifordult szemgolyókkal, megvakítva pillantja meg. Akkor, amikor befogadja egy szürreális vízi világ (tán maga a világ szimbolikus vége, de helyszínként nagyon is valóságos: egy elárasztott romániai falu), s a kis közösség csodatévő prófétát (vagy üzletet?) csinál belőle. Pedig a lány (Ónodi Eszter), az érintetlen tisztaság és a féktelen szabadság megtestesítője, aki végül elhozza számára a felismerést, mindvégig ott volt a szeme előtt, karnyújtásnyira. Időkön, hangulatokon és jelképeken csapong keresztül-kasul a mégis nagyon mai mese, amelyben egy szerelmes gladiátor (Növényi Norbert) fél lábát adja érzelmei bizonyítékául, egy jó tündér jellegű öregasszony (Danuta Szaflarska) pedig négykezest játszik, mesél vagy énekel, mert ezek az ő kis csodái.
Kamondi különös hősei szenvedélyesen keresnek és akarnak valamit, hitük valóságos is meg szimbolikus is, az sem zavaró, hogy a történet tele van jelképes utalásokkal, mert kinek-kinek a maga megfejtésétől izgalmas a féktelenül indázó történet. Medvigy Gábor operatőri munkája pedig kivételes esztétikai teljesítmény.
