Kosztümös film, 1996-ig megyünk vissza az időben. Régen minden jobb volt, háziasabb és természetközelibb, az Alzheimer-kórban szenvedő, szép mellű (az alkotók hivatalos álláspontja) és művészlelkű hősnő például még vezetékes telefonba mondja be a nemrég még Zolofttal, újabban azonban már Viagrával házaló hősnek, hogy hagyjál, ne hívj stb. Mert mi is történt eddig? A Xanax verte a Zoloftot, de a Pfizer cég snájdig ügynöke bárkit szívesen lefektetett azért, hogy az ő antidepresszánsát írják fel receptre. Aztán jött az alzheimeres lány, és kiderült: a könnyen megvásárolható doktorok, az anyjukat is rég áruba bocsátó gyártók és a megfizethetőbb árú gyógyszerért Kanadába buszozó amerikai kisnyugdíjasok csak azért kellettek a képbe, hogy tartsák a gyertyát egy szép, de nehéz szerelemhez. Nyilván ez még a kisebbik rossz, mert eshetett volna Michael Moore is szerelembe, s mutogathatná ő is - ha már ilyen jól megy neki - az amerikai egészségügy rákfenéit, mondjuk egy romkomban. Ehhez, de csakis ehhez képest üdvös és a maga nem szándékos módján még szórakoztató is, hogy miközben a gyógyíthatatlan beteget játszó Anne Hathaway a nagyokat néző és túlmozgásos Jake Gyllenhaalnak mutogatja a mellét (és viszont), e bátor(nak szánt) magamutogatás és érzelmi fokozottság közepette derül fény a rendszer hibáira. Minden más összehasonlításban azonban Edward Zwick filmje arra a polcra kerül, ahol a szociálisan álérzékeny, petyhüdten szerelmes történetek sorakoznak, s biztosítják egymást érettségükről, kifinomultságukról.
