Az Európa, Európa sikere után Agnieszka Holland ismét a második világháború antiszemita megmozdulásairól készített filmet, amely a zsidóüldözésekről szóló alkotások gigantikus mennyiségét elnézve akár unalmas is lehetne, mégsem az.
Miután már azt hittük, hogy elmondatott már minden, ami elmondható a náci mészárlásokról, a lengyel rendező egy olyan történetet álmodott filmre, amely újabb perspektívából mutatja be a zsidók meghurcolását. Andzrej Wajda Csatornájához hasonlóan a föld alá ereszkedünk, hogy egy maroknyi menekült több, mint egy évig tartó embertelen szenvedését kövessük végig. A varsói csatornahálózat celluloidra rögzítése végleg a kelet-európai filmes emlékezés egyik elengedhetetlen kellékévé, – avagy szimbólumává – vált, a Robert Marshall regényéből készült A város alatt pedig tovább szövi a mitikus szálakat.
A történet a második világháborús, szétbombázott Lviv-ben játszódik, ahol Leopold Socha (Robert Wieckiewicz) és barátja, Szczepek (Krysztof Skonieczny) a megmaradt házak rablásából élnek, az eltulajdonított értékeket pedig a város alatti csatornában rejtik el. Így esik, hogy a mélyben összetalálkoznak a gettóból elszökött maroknyi zsidóval, akiket rögtön meg is zsarolnak: hallgatásukért cserébe pénzt kérnek. A menekültek – és vezetőjük Mundek (Benno Fürmann) – beleegyeznek az alkuba, Socha pedig megígéri nekik, hogy a csatorna egyik biztonságos részében szállásolja el őket. Lviv városa közben lassan porrá válik, és értékek, illetve pénz híján a föld alatt élő csapat nem tudja finanszírozni saját biztonságát. A helyzetet súlyosbítja, hogy Szczepek is lelép, és Bortnik (Michal Zurawski), a helyi tábornok egyre makacsabbá válik a csatorna átkutatását illetően, amelyre régi barátját, Socha-t kéri meg. A patthelyzetbe került piti kis bűnöző lelkiismerete azonban közbeszól, és védelmébe veszi a zsidókat.
Agnieszka Holland elmondása szerint saját, elsődleges célja az volt, hogy éreztesse a nézővel a föld alá kényszerült zsidók szenvedését és a sötétbe burkolózó mindennapok kilátástalanságát, ez pedig kétségkívül jól sikerült neki. A csatornát elárasztó bűz, az éhezés és az izzadság megtestesülnek a nézőtéren, és részesei lehetünk annak a nyomornak, amelybe a menekültek kényszerültek. Holland azonban senkit sem avat hőssé, és mind a zsidókat, mint pedig Socha-t a maguk teljesen naturalista, már-már elállatiasodott szintjén mutatja be. Ebben a világban nem számít sem a tudás, sem a társadalomban betöltött szerep és rang: a mocsokban és az emberi ürülékben szeretkező zsidók látványa végleg rávilágít arra, hogy bármennyire is cicomázzuk a dolgot, fajunk a szex-alvás-evés triójának bűvöletében képes csak létezni, és mindenfajta egyéb elfoglaltságot csak ezen ösztönök kielégítése után képes művelni. E tézist alátámasztandó, a film bővelkedik állatias jellegünk kiemelésében és számtalan naturalista szex-jelenettel látja el A város alattot, amelynek következtében történelmi filmből pornóna, pornóból életrajzi drámába, életrajzi drámából pedig megint pornóba kerülünk. A mag tehát a testiség körül forog és sokszor meglehetősen érthetetlen helyzetekben bukkan fel az egymás kielégítésére irányuló vágy, amely nem csak a film dokumentum-értékét húzza le, hanem apró vigyort is kelt a filmkritikus orcáján.
Szex ide, vagy oda, A város alatt inkább Socha portréját festi meg, és sokkalta fontosabb az ő kiszolgáltatott helyzete, mint védenceié. Bűnözőből lelkiismeretes emberré válik, és Holland erre az útra, azaz az ő jellemfejlődésére helyezi a hangsúlyt. Más kérdés persze, hogy a kissé ügyetlen forgatókönyvnek hála, ez a mérleg néha el-, és kibillen, és totálisan érthetetlen szexjelenetekbe csap át, de ezt tudjuk be annak, hogy minden jól eladott filmben lennie kell egy kis – jelen esetben több – románcnak. A film alapkonfliktusa mégis Socha átváltozása, és patthelyzetbe kerülése, amelynek során a lengyel fiatalember izzasztó kalandozásait követhetjük végig. A történet persze több szálat is szerepeltet, és a zsidók vezetőjének szerelmi életébe is betekintést enged, noha megkérdőjelezendő ennek szükségessége.
A város alatt egy személyes történetet portréja, és fullasztó, sötét képeivel megdermeszti az embert. Agnieszka Holland továbbra sem hazudtolta meg önmagát, és bravúros rendezésével ismét igazolta helyét Európa legjobb filmművészei között. A kissé suta forgatókönyv azonban sokat elvesz az eredeti regény értékéből, és néhol a nevetség tárgyává teszi a csatorna – eredetileg tragikusnak szánt – mindennapjait, amelyet a kelet-európai humor csak tovább súlyosbít. A végeredményt elnézve egy igencsak ambivalens mű jött létre, amelyről nem igazán lehet eldönteni, hogy a szerelmes filmek paródiájaként, vagy történelmi kordokumentumként akar-e szolgálni.
