Amikor felmegy a függöny, mögötte már ott vár a mai díszlettervezők többségének álma és megvalósítandó célja, a metróállomás. A graffitivel telefújt piros műanyag padok - csak az interurbán utcai telefonok voltak ilyenek a daliás időkben! - a moszkvai metró neobarokkját idézik. Aztán megjelenik egy vénember, leharcolt melegítőben, gégemikrofonnal. A nála lévő szentkép is a régi. A megöregedett Hontalan Ivánt látjuk, a Mester önmagát túlélt tanítványát.
Szász János rendezésében A Mester és Margarita többszörösen is retrospektív jellegű. Azt feltételezi, hogy a néző nemcsak olvasta, de jól ismeri a könyvet; máshogy nem lehetne a XX. századi irodalom egyik legnagyobb alkotását színpadra állítani. De retrospektív abban az értelemben is, hogy a 2000-ben a moszkvai metró föld alatti labirintusában bolyongó egykori költő még láthatta a mestert: és máris egyszerre vagyunk az ezredforduló és a századközép világában.
A metróállomáson a rohanó emberek mögött ott terem a Sátán csapata. Észrevétlenül, mégis hirtelen. Úgy, ahogyan a darab során erősödik a nézőben a hiányérzet. A kíséret tagjai közül Gazsó György Korovjovja a legerősebb, igaz, az övé a leghálásabb szerep. Az ördögi különítmény legnagyobb baja az, hogy Blaskó Péter egy intellektuálisabb, külsőségeiben visszafogottabb Wolandot magabiztosabban játszott volna el. Így azonban copfba fogott ősz haja, fekete ruhája, magas talpú cipője inkább öregedő rocksztárt mutat, mint az erő részét. Mintha Robert de Nirót utánozná az Angyalszívből, de míg ott közelről egy arcot látunk a filmvásznon, itt a nézőtérről, messziről egy sötét bundát. Más színészeken is lötyög a szerep: Benedek Miklós nem elég erőteljes Pilátus, intellektusa inkább egy mérnöké, mint egy helytartóé. S bár a vándorfilozófussal való jelenete nem sikerül, a harmadik jeruzsálemi színben már megmutatja a holdfényen tett séta iránti emésztő vágyat. Szarvas József Jesuája és Rátóti Zoltán Hontalan Ivánja pedig némileg halovány marad. László Zsoltnak egyszerre kellene megjelenítenie az egykori boldog szerelmet felidéző írót és a tragikus sorsú kitaszított Mestert, és ez nem mindig sikerül. S mivel a fenti nevek nagyon jó színészeket takarnak, vagy a válogatás nem sikerült, vagy a karaktereket kellett volna jobban a színészekre igazítani.
Szabó Márta Margaritája viszont telitalálat. Érzékeny és erőteljes, aki szerelméért még az ördöggel is cimborál. Az ördög estélyén nyújtott alakítása az előadás egyik legerőteljesebb jelenete, még akkor is, ha a mysterium tremendum nem azonos a thrillerrel: márpedig a tavaszi napforduló bálja itt leginkább videoklipre hasonlít. S bár A Mester és Margarita kapcsán különösen adja magát az elit és a tömegkultúra keveredése, ez a mixtúra sem mindig hatékony. A tömegjelenetek táncbetétei vagy Hella jelmeze igazolható, a zenei válogatás már kevésbé: ha Schubert vagy Bach zenéje aláfestés, akkor a Pink Floyd lezárhatja ugyan a felvonást, de nem lesz különösebb ereje.
Szász János rendezése majdnem sikerült. Túl sokat akart: egyszerre szerette volna használni a már-már filmszerűen látványos színpadtechnikát és az intenzív színészi jelenlétet. A második rész eleje a hajdani kaposvári Ascher-rendezést idézte: ám míg ott Woland és csapata a még kivilágított nézőtérre vonult be, hogy megteremtse a figyelmet, addig Szász rendezésében a már elkezdődött felvonás közben kapja meg a figyelmet a feketemágia professzora: reflektor világítja meg, kivetítőn látszik az arca. Erősebb a látvány, és ez még nem feltétlenül baj. De fontosabbá is válik, és ez viszont igen. A rengeteg jó ötlet nem áll össze egységgé. Jóra tört, de csak közepeset művelt.
