Agnés Jaoui és Jean-Pierre Bacri. Egy csinos, harmincas színésznő és egy kopaszodó, negyvenes színész. Évek óta sikeres színpadi szerzők Franciaországban, több forgatókönyvet írtak már együtt. Ez utóbbiakból rendszerint Alain Resnais készített lendületesnek éppen nem mondható filmeket. Aztán Agnés Jaoui 1999-ben úgy döntött: új, közös forgatókönyvüket ezúttal ő maga rendezi meg. Az eredmény minden várakozást fölülmúl. Az Ízlés dolga művészfilm és komédia egyszerre. Elszomorít, felemel, szórakoztat, gyönyörködtet. Amolyan lelkizős, jellegzetesen francia mozi, ugyanakkor friss, könnyed és nem utolsósorban tempós alkotás.
Jaoui és Bacri filmje olyan vígjátéki helyzetre épül, amelyet még a jó öreg Moliere is elirigyelne. A gyárigazgató Castella, akit Bacri játszik, műveletlen figura, de amolyan csupaszív típus. Mindene megvan, mégsem boldog, álomvilágban élő, idegesítően naiv feleségétől nem sok szeretetet kap. A férfit elcipeli a felesége egy színházi előadásra, és ott ámulva figyeli a főszereplőnő játékát. Mire legördül a függöny, hősünk már fülig szerelmes Clarába, a színésznőbe. Fut utána, verset ír hozzá, még rémítő bajuszát is leborotválja a nő kedvéért. A színésznő barátai kinevetik, Clara feszeng, de Castellát nem lehet leszerelni, mert valamit megtalál a nőben és a művészvilágban, amire mindig is vágyott. Komikus szituáció, lehet is nevetni a férfi botladozásain eleget, de annyi fájdalom, annyi nyomorúság van Castella szeretni tudása mögött, amennyi egy sorstragédiához is elég.
Jaoui és Bacri megtoldják az alapötletet azzal, hogy csupa kedves balekkal veszik körül a főszereplőket, akik maguk is kedves balekok. Jaoui magára egy pincérnő szerepét osztja, aki néha Castella testőrével jár, máskor a sofőrjével. A testőr, akinek még a vécére is követnie kell Castellát, széplelkű idealista, a sofőr jó szándékú fickó, szegényt csalja is a menyasszonya. A színésznő, akit Anne Alvaro alakít megkapó természetességgel, depressziós, érzékeny művészlélek. Jaoui a lehető legjobb dramaturgiával dolgozik: összehoz egy közös élettérbe tucatnyi érdekes és értékes figurát, és hagyja, hogy azok egymással hadakozva, egymást szeretve alakítsák közös történetüket.
Jaoui eredeti, szemtelen tehetség, aki nem riad vissza a triviális megoldásoktól sem: az első jeleneteket látva, amelyekben Bacri szinte parodista módjára játssza el a gyárigazgatót, úgy tűnik, filmje komolytalan lesz. Aztán elkezdődik a lenyűgöző egyensúlyozás szomorúság és vidámság, egyszerűség és bonyolultság között. Nincs unalmas pillanat, nincs üresjárat. Az Ízlés dolga melankolikus film is lehetne, ám Jaoui komédiává oldja a tragikumot. Mégpedig úgy, hogy a történet nem válik sem jópofizóvá, sem hazuggá. A film így egyike azon keveseknek, amelyek végén a happy end nem giccses, hanem katartikus, felemelő.
