Túl szexi lány

[img id=523627 instance=1 align=left img]Marilou Berry francia színésznő filmjei közül nem túl sok jutott el a magyar közönséghez, pedig személyében igen színes egyéniségről van szó. A Mint egy angyalban egész más hangvétellel beszélt arról, hogy fáj neki a magány, ott még a dráma dominált, míg a Joséphine ugye vígjáték, de ez a műfaj is ugyanolyan jól áll neki. Ő alakítja tehát a 29 éves párizsi lányt, aki ágyát csak egy Bradpitt nevű macskával osztja meg, kivéve a vasárnapokat, mert akkor egy házas férfi jár fel hozzá egy-egy gyors szexre. Nem könnyíti meg helyzetét, hogy kishúga vele ellentétben tökéletes alakú és épp megkérték a kezét. Így történik meg, hogy egy felhevült pillanatban azt hazudja a családjának, őt is oltárhoz vezetik, méghozzá Brazíliában, sebész vőlegénye ugyanis ott kapott munkát. Aztán rádöbben, hogy naponta ferdíteni kilókról vagy életkorról messze nem olyan következményekkel jár, mint egy ekkora hazugság.

Mi fáj, gyere mesélj

Amikor az ezredforduló környékén egyre gyakrabban léptek színre regényekben, filmekben egyedülálló, s e tulajdonságukat látszólag büszkén hirdető női karakterek, mintha átszakadt volna egy gát. Mintha addig mindenki csak titokban lett volna magányos, mert ez valamiféle szégyellnivaló csapásnak hatott. Nyilván a legtöbb szórakoztatóipari trendet a közönségigény hívja életre, s ez visszafelé is működik, a Bridget Jones naplója és a Szex és New York láttán újabb és újabb tömegek tépték meg a melltartóikat, mondván, nem kell minket sajnálni, szinglik vagyunk és nekünk ez jó. Az addig rendben is van, ha emberek legalább részben megszabadulnak frusztráltságuktól, de tegyük hozzá, hogy ezek a filmek, legalábbis a mainstreamebb darabok, egyszersmind a hagyományos, hogy azt ne mondjam, konzervatív Hamupipőke-mesét is továbbvitték: hiszen végül azért mindig eljött a herceg vagy ha más nem, a fehér ló. Így az üzenet a legjobb indulattal is csak az lehet: ne siránkozz, úgy több esélyed van megtalálni a fickódat.

Francia komédia, a jobbik fajtából

A Joséphine ennek a vonalnak egy friss francia hajtása, címszereplője a klasszikus szingli motívumokkal bír, tehát elégedetlen az alakjával, bohókás természetű és a barinői között van egy meleg fiú is. Tulajdonképpen annyira felel meg az archetípusnak, hogy elsőre nem is világos, mitől van létjogosultsága mégis 2013-ban. Aztán ahogy ezen gondolkodom, egyre több indok jut eszembe. Egyrészt mindig lesznek önbizalom-hiányos, szeretetre, de legalábbis férfira vágyó egyedülálló nők, akik nem értik, miért veri őket a sors a magánnyal, amikor pedig ők annyira tudnának gondoskodni egy társról. És ha a húszas éveik derekára világossá válik, hogy ezzel nincsenek egyedül az univerzumban, az mindenképpen pozitív. Másrészt a Joséphine forgatókönyvírója, ha nem is a karakterfestésbe adta bele minden energiáját, de kitalált egy olyan konfliktushelyzetet, amely képes elvinni a hátán egy nagyjátékfilmet; ez volna ugye a behazudott brazil vőlegény és a hazugságok egyre kontrollálhatatlanabb következményei, még ha át is csapnak néha szürreálba. És harmadrészt itt van nekünk Marilou Berry, aki olyan imádnivalóan képes kikerekíteni a szemét és rácsodálkozni kirakatra/férfiakra/másnapra, hogy általa a francia vígjátékok szebbik felét látjuk viszont a Joséphine-ben.

Kinek ajánljuk:
- Akik alternatívát keresnek a héten A hobbitra.
- Akik szeretik a Bridget Jones-vonalat.
- Nagy fenekűeknek.

Kinek nem?
- Steven Segal-filmeken szocializálódott külvárosi keményeknek.
- Akik még mindig nem értik, miért van a nőknek szavazati joguk.
- Akik drámát várnak el minden filmtől.

7/10