Ha csak annyit mondunk róla, hogy Heath Ledger utolsó filmje, már mindenki felkapja a fejét. Ha azt is bevetjük a köztudatba, hogy olyan nagy nevek helyettesítik a szerepében, mint Johnny Depp, Colin Farrell és Jude Law, már kifejezett érdeklődésre számíthatunk. Ha pedig az is világossá válik, hogy a rendező a Monthy Pythonos, a Brazilst és a 12 majmot rendező Terry Gilliam, mindenki elkezdi tervezni, mikor tudja majd megnézni.
Pedig nem esett szó arról, hogy Tom Waits is szerepel benne, méghozzá egyenesen a folyton cigarettaszipkával játszadozó Sátánt alakítja, sőt, Verne Troyer, az Austin Powers-filmek Mini Me-je is fontos szerepet kap. Terry Gilliam alaposan megpakolta védjegyeivel új moziját - meghökkentő figurák, félőrült csöves, egymásba csúszó képzelet és valóság, zsúfolt szimbólumok és eklektikus látványvilág. Annak ellenére, hogy a forgatást számtalan tényező akadályozta, mintha csak összeesküdött volna a film ellen a világegyetem, mindeni a legjobbat adta bele magából, a rendezőtől kezdve a színészeken át a zenék alkotóiig. Mégsem sikerült igazán jól a film - meglátszik rajta, hogy már a forgatás közben félresiklott minden.
Doktor Parnassus egy századokkal ezelőtt elavult lóvontatta, emeletes vándorszínházat vezet. Bár hatalmas elme, nemigen jön neki össze semmi: fogadásfüggő és alkoholista, kamaszodó 16 éves lánya lázadozik, kétbalkezes segédje szerelmes, ráadásul felbukkan régi ellenfele, Nick, az ördög, hogy behajtsa rajta régi adósságát... Ekkor botlik bele zűrös társulata a rejtélyes, sármos, akasztott szélhámosba, aki pillanatok alatt megkeveri az állóvizet.
Ez a karakter lett volna szegény Heath Ledger, és sajnos nagyon sikerült zökkenőmentesen pótolni a halála után. Amúgy sem egy egyszerű figura, de ráadásul így, hogy annyira több arca van, hogy konkrétan több személy játssza, egyszerűen követhetetlenné válik a mozi. Persze, vannak olyan filmek, amik nem érthetők elsőre, amikben a szimbólumokon van a hangsúly, amiknél a másodlagos dolgokra kell figyelni. De nagyon zavaró, ha ehhez az első, legfelső, első látásra feltűnő történet ellentmondásos, érthetetlen, logikátlan. Az egymásra csúszó valóságrétegek kibogozhatatlanná teszik, mi miért történik valójában, sőt néha azt is, mi történik éppen. Ez persze nem nagy baj ? legalább gondolkodásra ösztönöz. És tényleg szó szerint ösztönöz ? a Parnassus van annyira jó, hogy az ember bele akarja ásni magát. Csak valahogy mégis ki-kicsúszik az ember kezéből a megoldás.
Vannak megoldhatatlan filmek is - elég csak David Lynch mozijaira gondolnunk - de sajnos tartok tőle, hogy itt nem ez volt a koncepció, csak az egyik főszereplő halála miatt kellett erőltetni a történet átírását. Nem egyszerűen intelligencia kérdése tehát a megértés, vagy az, hogy mennyire tetszik - túl mesterkélt, túl erőltetett már ebben a külső kényszerek miatt többször átírt, megváltoztatott formában.
Emiatt aztán lehet, hogy sokaknak nem fog tetszeni - még Terry Gilliam népes rajongótáborából is lesznek fanyalgók. Ugyanakkor azért meg lehet benne találni a szépséget, a briliáns ötleteket és gondolatokat, úgyhogy a rendező (esetleg a szereplők) eddigi munkáit kedvelők ne hagyják ki ? csak készüljenek fel egy kis hiányérzetre és szomorúságra is, amit akkor éreznek, mikor arra gondolnak, mekkora film lehetett volna ez, ha...
