Jó vígjáték - lehet benne kárörülni -, jól játsszák (Goldie Hawn, Bette Midler, Diane Keaton), és még a rendezés nem akar mindent belegyömöszölni (Hugh Wilson) - szóval jól elvoltam az Elvált nők klubja című filmen. Különben is imádom Goldie Hawn csupafog mosolyát, bár itt nagyon kellett kapaszkodnia, mert Bette Midler és Diane Keaton olykor lekörözték: az előbbi egy nagyszívű, trampli családanyát, az utóbbi egy csupa-gátlás értelmiségi antinőt alakít olyan meggyőzően, hogy az már becsületsértés.
Persze regényből készült a film, és persze a három elhagyott, középkorú hölgynek sok pénze van, New York felső középosztály negyedében: kilátás a Central Parkra, legalább tíz szoba. (Micsoda kéglik!) Gond egy szál se, de azért sírnak, mert lefalcolt az a bestia. Aztán fél óra alatt megalakítják a film címét, azaz összefognak, és jól kibabrálnak azokkal az ocsmányokkal (a férjekkel). Igaz, a rendező egy kicsit megkönnyítette a csajok dolgát: a három exférj olyan tetű módon néz a felvevőgépbe, hogy az embernek akkor is kinyílik a bicska a zsebében, ha éppen nem feminista.
A szájba rágást persze itt sem lehet megúszni: a film a negyedik elhagyottal indul, aki leugrik a harmincvalahanyadikról, mert szeretője egy tizenévest vezetett az oltár elé. Nos, a vígjáték amúgy oktatófilm, amelyből meg lehet tudni, hogy mit kell csinálni negyvenen felül, ha valaki el akarja kerülni ezt a rémes sorsot. Először is a bosszú fiatalít, bár a lányok folyton esküdöznek, hogy szó sincs itt bosszúról: csak éppen kivásárolják az egyik pasi cégét (reklámügynökség), a másikat a maffiával tetetik tönkre (ha nem parírozik), a harmadiktól volt felesége szépen visszaveszi a neki ajándékozott (vagyonokat érő) képeket, bútorokat, kínai vázákat. Másodszor: fogd a pénzt és irány a fogyókúra meg a következő házasság.
Nekem azért az a kedvenc jelenetem, mikor ezek hárman először találkoznak, és ki-ki elmeséli, milyen isteni jól megy neki: olyan gyönyörűen hazudnak, hogy az ember gurul a nevetéstől. Nem rosszindulatból: Amerikában a siker minden, panaszkodni tilos - még barátok, barátnők között is. És akkor is, ha partnered tudja, egy szó sem igaz abból, amit énekelsz neki. Itt a filmben a molett Midler robbantja ezt a lódítóversenyt, igaz, már mind a hárman jól eláztak pár pohár vodkától: mit rázzuk itt a rongyot, mindannyian elhagyott feleségek vagyunk. Ám Diane Keaton még ekkor is ragaszkodik az álomhoz: neki bizony tökéletes az élete, lám még a lánya is leszbi, ami a mai világban olyan menő dolog.
A film ezekben az apróságokban jó: ahogyan az egyik férj farkát behúzva visszasomfordál - happy end és szatíra; ahogy Keaton anyukája kioktatja lányát: "tudod lányom, mi hiányzik neked, abszolúte semmi"; s ahogy a válásbizniszből árad a pénz és az erőszak. (A lányok például egyszerűen betörnek az egyik férj lakásába, és ellopják a terhelő iratokat - magánlaksértés vagy ilyesmi fel se merül...) Persze az se semmi, ahogy a férjek lenullázzák magukat girnyó választottaik oldalán: ezekkel a pasikkal mindent be lehet etetni. Ki tudja, miért?
A film kettő-egyre végződik: a három férj közül egy visszajön. Ne kérdezd hogyan: kell a happy endhez meg a képstruktúrához. A másik kettő előtt viszont kinyílik az élet, illetve az út a második, harmadik házasság felé, és persze a karrier is beköszönt: Goldie Hawnért őrjöng a Broadway (gondolom, Hollywood is). Még szép.
