Stephen Frears filmje tele van tehenekkel; a sok balga jószág a fiktív és festői Ewedown határában legel, s várja a pillanatot, amikor a dramaturgiának épp szüksége lesz rá. Nem messze izgágább élőlények csoportosulnak: kiadott és kiadatlan, hű és hűtlen írók, köztük egy olyan is, aki rendre Thomas Hardyval jön, és ezzel, mintegy felkérésre, ki is beszél a Posy Simmonds Guardianban közölt, Thomas Hardyt remixelő képregényéből készült filmből. Tovább azonban nem érdemes kutakodni a felmenők között, Frears filmje ugyanis a saját jogán az, ami; a legrövidebb út két műértő ásítás közt. Vígjátéki értelemben pedig kecsegtető a helyzet; a hajdani helyi csúnyalány egy orrplasztika és néhány év elteltével bögyös-farossága győztes tudatában tér vissza a szülői házba, ahol ettől fogva szemmel történik a legeltetés, a férfierők pedig nagyítóval keresik Tamara kegyeit. Egy rocksztár is átviharzik a színen, ő lenne a grimaszoló táncoskomikus a legnemesebb brit sztereotípiákból szőtt szereplők közt. Frears filmje nyelvleckének a legjobb, egyébként meg tisztára olyan, mint egy Best of British válogatás és annak jólnevelt paródiája is egyben, mert Frears nemcsak Guardian-olvasó, de fifikás filmes is, aki sokat hallott már a kikacsintós könnyedségről. Azt pedig úgy csinálják, hogy veszed a Hardyt és a teheneket, az értelmiséget és a rockert, a Mini Coopert és a nem annyira mini Gemma Artertont, és ez így együtt olyan ismerős és eredeti, kifinomult és alpári, hogy csak az udvariasság kedvéért lepődjünk meg, ha cannes-i beutalót hoz a postás.
