Sokat töprengtem, hogy kezdhetnék bele ebbe az ajánlóba, hogyan lehetne kedvet csinálni Pálfi György második nagyjátékfilmjéhez. Lesz itt sírás-rívás, fogak csikorgatása? Hölgyeim és uraim, igen tisztelt közönség, itt látható az utóbbi évek egyik legradikálisabb, legprovokatívabb magyar filmje. Persze, így is lehet, mindegyik igaz, csak épp nem a lényeg.
A Taxidermia hatalmas ugrás a Hukkléhoz képest, ám közelebb áll hozzá, mint gondolnánk. Pálfi már - szinte teljesen dialógus nélküli, neszközpontú - elsőfilmjével is bevállalt, nyilvánvaló volt, hogy az egyik legönállóbb gondolkodású újgenerációs rendezővel van dolgunk, erre a képre csak ráerősített a Taxidermiával. Fogott két Parti Nagy Lajos novellát és hármas szerkezetű építményt alkotott belőle, egyedi stílusban, valóban markáns formai-tartalmi megoldásokkal. De a radikalizmus önmagában nem lenne elég, a Taxidermia sokkoló hatása konstrukció pontosságának köszönhető. Mert valóban szerkesztmény a film, tudatos mérnökmunka eredménye, ha ismerjük a rendező alkotói hozzáállását, nem meglepetés.
Három történet, három egymásból származó generáció, bugyognak a testnedvek. A tisztiszolga - gyorsan megjegyzem, hogy valamennyi színész játékáért csak lelkesedni lehet, de Czene Csabát külön ki kell emelnem a nyúlszájú katona szerepében - hiperaktív szexualitása folyományaként többek között egyszerre a fateknőben találja magát a kövér asszonyon - alattuk bontott disznó. Fia - malacfarokkal született - drabális zabálóbajnok. Épp dühöng a kommunizmus, amikor versenyt verseny követ, ő meg rendíthetetlenül eszik és hány, eszik és hány, vályúk és dézsák előtt hajolva, győzelmet győzelemre halmozva. Az unoka állatokat preparál - a kliensnek, ha kéri, magzatot tölt kulcstartóba. Az apa eddigre mozdulatlan óriás lesz - sportszeletekkel és mániákusan hatalmasra hizlalt macskákkal körülvéve. A fiú csendesebb, zártabb egyéniség, mint ősei - de halhatatlanságra tör.
Extrém figurák, mégis kellenek ahhoz, ami Pálfi mutatni akar - és kellenek a vállalások is: a vér, a zsiradék, a hányás, a sperma, a nyál (ha erről esik netán szó a film kapcsán, le kell szögeznünk, hogy az esetleges "pornográfia" és társai csupán stíluseszközök a sok közül, az egység részei). A Taxidermia soha, egyetlen pontján sem öncélúan taszító - Makavejev-Ferreri-Greenaway után meg amúgy sem lehetne -, Pálfi csak alárendelte az eszközöket annak a stílusnak, amely aztán valóban konstrukciójának egyik építőanyaga lesz.
Hogy mivégre a családregény? Nekem hatalmas fricska, kegyetlen, választ nem váró kérdésfeltevés. A film egy angolra tolmácsolt beszéddel indul, ide is tér végül vissza. A pódiumon Hegedűs D. Géza áll, az önkreálmány archaikus torzót magasztalja. Az a szereplő, aki nem sokkal azelőtt még azt a bizonyos embriós kulcstartót forgatja kéjes önelégültséggel kezében. Ha van állítása a Taxidermiának, akkor nekem ez: abban a pillanatban, amint valamennyiük közül a legbetegebb elme fejezi ki csodálatát az ember önmagára vonatkozó dekonstrukciója felett (hogy miként alakul át halhatatlan művészi konstrukcióvá a "mű", esetünkben hősünk halott, roncsolt teste) - a taszító, a többiekhez képest abszolút mértékben negatív szereplő pozitív értékítélete visszafelé fordítva minősíti a tettet - és nem utolsósorban magát a filmet is átértékeli. Ez a művészet, nesztek, sugallja a zárókép.
