Hirtelen jött a kánikula és gondoltam itt az ideje, hogy egyszer én is hülyülhessek. Végignéztem a heti moziműsort - nyáron nincs nagy kínálat -, kiszúrtam a Beverly Hills-i nindzsa című filmet, gondoltam valami jó röhögős bohózat, és beültem a hűvös nézőtérre. Nincsenek benne sztárok, nem nagyon ölik egymást - a mai világban már ez is jó pont -, és még a kultúrák is ki akarnak békülni egymással (a film végén). A történet nehézségi fokától ugyan nem kapsz sérvet, de a sztori legalább bájosan bugyuta. A nindzsák, ez a harcos, japán társulat úgy tudja, hogy egyszer jön egy fehér gyerek, akiből a legjobb nindzsa lesz. Találnak egy csecsemőt, nevelik, tanítják - de csak egy kétbalkezes, túlsúlyos, áldott jólelkű fiú lesz belőle. (Haru: Chris Farley) Nindzsa sehol. Viszont egy csinos nő (Nicolette Sheridan) mégis épp őt kéri meg, figyelné egy kicsit barátját, aki gyanúsan viselkedik.
Hát persze, hogy gyanúsan viselkedik, mikor pénzhamisító bandákkal adja össze magát. És Haru segít - nyomában egyik balhé, a másik után, mindent összekeverne - ha egy jóságos iskolafőnök nem küldené utána legjobb tanítványát, hogy egyengesse el, amit a dagi elszúr, szóval tapintatosan segítsen neki.
Nem egy nagy esemény ez a mozi, de mint minden hollywoodi mesében, itt is van eszmei mondanivaló: a szíve mélyén mindenki nindzsa. Csak hinnie kell magában. Így van ez Haruval is. A döntő pillanatban, mikor a jó és gonosz pénzhamisítók (!) összecsapnak, és Haru mindkét csapatot le akarja fegyverezni, a kövér egyszerre megtáltosodik. Igaz, a mesterfokú önvédelmi sportoló is segít neki, de a lényeget ő maga intézi el: az uzik golyóit pörgetett kardjával kapja el, olyan lábtechnikája van, hogy hat profi ellennindzsát is kikészít.
Szóval a vége teljes győzelem. Sőt, a szép megbízó - akiről kiderül, hogy csak bosszút akar állni a pénzhamisítók ocsmány lelkű főnökén - hozzá is megy feleségül.
Hát, röhögni ugyan nem sokat lehet, de pár kellemes geg azért jól jön ebben a kánikulában. Például az a párszor elismételt fordulat, hogy Haru (mint ahogy otthon Japánban szokás) a luxushotel kapujában is leveszi cipőjét, amit aztán az utcaseprő gondosan bedob a kukába: hogy kerül ide ez a szemét? Kultúrák harca - mondaná egy híres harvardi professzor, nevezett Huntington. De nem, itt kibékülnek a kultúrák, mert a nagydarab fehér fiúról kiderül, hogy valahol ő is nindzsa, japán kollégái pedig szelíd megbocsátással oktatják a fehér embert arra a pár apróságra, amit még nem tud a világról. Mindenki mindenkinek jó barátja, a népek voltaképp testvérek - a rendező (Dennis Dugan) és a börleszk így rágja szádba, hogy a világ globalizálódik, azaz mindenki ugyanolyan, legfeljebb egy kicsit más (például kövér vagy szép).
Ha már hülyülök, gondoltam, legalább ellesek néhány karatefogást. Mert általában lassítva szokták mutogatni a jobb rúgásokat, amit némi ügyességgel el lehet tanulni. De itt nem vacakoltak az ilyen részletekkel, úgyhogy nem sikerült megtanulni egyetlen csattogó trükköt sem. Az alkotók biztos arra gondoltak, hogy nem kell egymás üzletét rontani, aki rúgni akar tanulni, az másutt fizesse be magát. A világ ugyan globális, de az üzleteket azért ne keverjük.
