Megint eltelt három év, és George Clooney menetrendszerűen jelentkezett legújabb filmjével. A Műkincsvadászok tisztességes egyszernézős mozi, ami erős hangulatban, de harmatgyenge sztoriban.
Ha végignézünk Clooney rendezői életművén, a Műkincsvadászok tökéletesen beleillik a sorban, nosztalgikus, keserédes és heroikus a maga módján. Most is, mint A hatalom árnyékában és a Jó estét, jó szerencsét! esetében Clooney (Grant Heslov-val karöltve) magára vállalta az írás feladatát is. Amilyen gyönyörűen összerakott szori volt azonban anno a Jó estét, jó szerencsét!, annyira fragmentáltra sikeredett a Műkincsvadászok.
A kalandfilm történetének középpontjában hét műkincsmentő áll, akik a második világháborúban először a németektől, majd az oroszok begyűjtésétől próbálják megmenteni Európa kulturális hagyatékát. A küldetés kellőképpen reménytelen, annál is inkább, mert még az amerikai katonák sem nagyon hajlandók az együttműködésre. A hetest azonban ez sem tartja vissza, és egy francia hölgy (Cate Blanchett) segítségével a műkincsek nyomába erednek. Szuper az alaphelyzet, joggal remélhettük, hogy egy izgalmakban bővelkedő mesét kapunk – nagy csalódás, hogy a cselekmény egy jól követhető egész helyett apró mozaikdarabkák láncolatává alakult, ami nemcsak hogy nélkülözi az érdekes fordulatokat, de amit bizony még csak nem is egyszerű feladat követni.
Clooney ugyanis teljesen random pakolja a szereplőit térben és időben, egyszerűen nem tudjuk, ki miért kerül oda, ahova, és miért teszi azt, amit. A jelenetek többsége gyökértelenül lebeg a semmiben, és kapcsolat nélkül a film szkeccsek egymásutánjává válik. Azt meg kell adni, hogy egyik-másik bizony jól sikerült, a megkésett partraszállás, vagy Bill Murray néma nagyjelenete kifejezetten emlékezetes, de sok ziccer a tisztes előkészítés hiányában kihagyatlanul marad: így válik Clooney monológja erőtlenné, s így cseng le pillanatok alatt a főgonosszal való találkozás feszültsége. Clooney szemlátomást öregszik, a film sokkal inkább érzelgős, mint érzelmes: a folyamatos moralizálás, a súlytalan szerelmi szál, a film húsz-évvel-később zárójelenete önmaga paródiájává teszi az egyébként valóban megérintő témát feldolgozó filmet.
A hiba egyértelműek a forgatókönyvben van, az biztos, hogy a színészekre nem lehet panasz. Az utóbbi tekintetében kifejezetten hálás a film, mindenki olyan karaktert kapott, amiben már sokszor bizonyított, és most sem okoz csalódást. A prímet egyértelműen Bill Murray és John Goodman viszi, újat egyikük se mutat, de amit csinálnak, az kifogástalan. Ami a hangulatot illeti: Clooney szemlátomást arra törekedett, hogy vígjátékot készítsen, különösen erősen érezzük ezt Alexandre Desplat zenéjét hallgatva, a gond azzal van, hogy a direktor e tekintetben sem tudott következetes lenni. A vígjátéki elemek is csak újabb mozaikdarabkák a könnyes, moralizálós, pátoszos, stb. puzzlék között, amelyekből végül sajnos nem tud összeállni a kép.
