Tetszetős, szigorúan kronologikus szerkezetű, konzervatív táncjáték, Pártay Lilla Wolfgang Amadeus Mozart életét feldolgozó, kétfelvonásos balettje került június elején a Magyar Állami Operaház műsorára. A komponista élettörténetét - a Medveczky Ádám által Mozart műveiből szerkesztett zenei részletekkel kísért - tablókban ábrázoló látványos előadás általában jóleső a szemnek, de a szellemet pihenni hagyja. Az előadás felsorolásszerű, poros, és nem csak tárgyához, címszereplőjéhez képest az. A szövegkönyvet, a koreográfiát és a betanítást jegyző Pártay Lilla legutóbbi munkája, az Erkel Színházban bemutatott Dohnányi-balettest keretében látható Szimfonikus percek merész, meglepő formanyelve hasznosulhatott volna ebben a munkájában is. A zabolátlan, nyughatatlan zseni szellemének megidézésére ez a formanyelv sokkal alkalmasabb lett volna; a szerző azonban ezúttal a tánc nyelvére átültetett, kommentár nélküli, közhelyekben gazdag életrajzi bemutatót koreografált.

"A darab születéssel kezdődik, halállal végződik, mint minden ember élete" - olvashatjuk Pártay nyilatkozatában, melyet az előadás műsorfüzete közöl. A táncelőadás nyitó képében (melyet nyitányként a Rekviem első tétele vezet fel) három bábát látunk serénykedni egy üres ágy körül: a hatalmas térben rajtuk kívül nincs jelen más (a szülő nő sem), csak az izgatott atya, Leopold Mozart (ifj. Nagy Zoltán). A záróképben a sápadt fény megvilágította, immár halott komponistát látjuk: mögötte korábban szétszórt, virágsziromszerű partitúrafoszlányok. Azokon halad, lépdel át néhány feketébe öltözött hullaszállító, hogy az élettelen testet taligára tegye. A menet lassan eltűnik a sötét színpad mélyén. A két jelenet között reprezentatív képekbe sűrítve lezajlik Wolfgang Amadeus Mozart egész élete. Képeket látunk és csak ritkán a lényeget és a sajátot: az elgondol(kod)ást és az elgondolkodtatót.

A hatalmas gárda, a két, egymástól egészében eltérő szereposztás általam a premieren látott első változata már-már remekel. A táncosok teljesítménye önmagában csak nagy ritkán kifogásolható. Ha problémánk lehet e szereposztással, az elsősorban abból eredhet, hogy az Operaház némelyik kiemelkedő művésze meghökkentően csekély időt tölt a színpadon. Aleszja Popovát például érthetetlen pazarlás XVI. Lajos szeretőjének szerepében alig néhány röpke percre táncba vinni. Itt maga a szereposztás a gond. Szakály György esetében ennél többről van szó. Az ő Salierije ugyanis igazi jellemábrázolás. Rövid és a cselekményfűzés szempontjából szinte súlytalan jelenléte nem csupán Szakálynak ezúttal - a koreográfus által - kihasználatlanul hagyott művészi képességei, hanem betöltött szerepe miatt is hiányérzetet kelt. A Shaffer-Forman elgondolást (a megbomlott elméjű Salieri mint mesélő) másolni természetesen szükségtelen. Salieri személye azonban ebben a történetben nem redukálható egy gyanúsan sündörgő, befolyásos fülekbe gonosz mosollyal sugdosó intrikuséra, aminek őt e táncműben láthattuk. Delbó Balázs Mozartja eleven, de a grandiózus feladatot - a személyiség koreográfusi, táncosi, egyáltalán jellemábrázolási kibontását - nem tudja megoldani. Delbó csak egy-egy pillanatra képes kiszakadni a néha fojtogatóan ódonnak látszó koreográfia szorításából, csak olykor képes szertelennek, kiszámíthatatlannak látszani, elvarázsolni mozdulatai szépségével. A korszakalkotó zseni képzetét azonban nem kelti fel, bár ez nem feltétlenül az ő hibája. Ifj. Nagy Zoltán Leopold Mozartként értő, érző játékot nyújt, akárcsak Hágai Katalin, Anna Maria Pertlnek, Mozart anyjának szerepében. Tsymbal Irina Konstanzeként üde és kedves, Pongor Ildikó Frau Weber, az anyós szerepében erős, de tudásának lendülete és szépsége nem mindig tud átcsillogni a reá osztott szerepen.

Pártay Lilla előadása felsoroló jellegű, végigfut a harmincöt éven, e rövidre mért, lobogó, ötnek, ötvennek is sok életen. Jelenetekbe rendezi, helyzetekké formálja Mozart életének szakaszait, állomásait. Tényekre, a megismert múlt eseményeire igyekszik alapozni a cselekményt, de súlyozni nem tud, vagy inkább nem akar. Csúcspontokkal a történetszövésben nem, csak a vizualitásban, a szcenikában találkozhatunk. A játék egyöntetűsége ebben az esetben aligha erény. Kétszer negyven percben, túlzó realizmussal szerkesztett, álmodni, elrugaszkodni, hasonlítgatni, szimbolikus jelentést adni, elemelni képtelen rendszerben működik a látványos, igényesen színre állított masinéria. Nem kapunk választ rá: mi volt az alkotók szándéka e mű bemutatásával? Egyáltalán akartak-e újat mondani vele? (Természetesen felmerül a kérdés: lehet-e még újat - vagy egyáltalán bármit - mondani erről a számtalanszor feldolgozott élettörténetről?)

Mozartot, a "mozartságot" bemutatni nem kell már: a zeneszerző élete a tönkretett, kis híján teljesen elsikkasztott, majd, halála után méltó, parnasszusi helyére került zseni példázata. Amelyről éppúgy lehet(ett) tisztázó szándékkal, felderítőként, tudós kutatóként, szimbólumépítőként, mint profitvadászként, üzletemberként, csengő forintokért újabb történeteket mesélni (ez utóbbi szemrevételezésére elég átruccanni az Operaházból a "Pesti Broadway"-ra). A hároméves korától Európa hatalmasságait elkápráztató, végül jelöletlen tömegsírba elkapart Mozart élete - csúf kifejezéssel - kifogyhatatlan tárháza a példabeszédeknek, művészi metaforáknak. E gyorsan ellobbant varázslét az európai kultúra egyik alapmítosza. Egyszersmind kancsal, csokoládégombóc-gyártó giccsiparának alapanyaga. Pusztán csak ábrázolni ezt az életet nem lehet.

Pártay Lilla koreográfiájának első, szépen puritán képe, a születés után hamarosan a csodagyerek tündöklését látjuk. A kisfiú apja köpenyéből reppen elő, hogy elbűvölje nobilis hallgatóságát. A sötétben derengő, üres szín háttérfüggönye először jobbra, majd balra nyílik fel. A feltáruló térben a csodagyereket látjuk zenélni a salzburgi hercegérsek, majd a császárnő, Mária Terézia és udvartartása előtt. Az apa fondorlatos aggodalommal nézi a két illusztratív jelenetet, közben kisfia Mária Antoinette-tel fogócskázik. Hamarosan mindkét függönyszárny feltárul: a hátsó tér közepén a salzburgi érsek trónol, körötte udvartartása pózol. Újabb szín (a gyors váltások önmagukban elismerésre méltóak): a már felnőtt forma Mozart készülődik, körötte három kamasz pajtása. A térbe görgős ruhaállványt hoznak, paravánt és ruhafogasokat, melyeknek kalaptartói helyén portrésziluettek láthatók. Az izgatott, jelmezbáli készülődésre emlékeztető, virgonc, tetszetős játéknak a zord atya vet véget: Mozart a hercegérsek előtt lép fel. A palota pillanatok alatt "összeálló" díszterme pompás díszlet: Horesnyi Balázs remekel. A komor szépségű, a teret kétdimenziósnak imitáló festett vásznak illúziót keltően idézik fel a Mozart-korabeli díszletművészetet. A megilletődött vendég, az ifjú komponista játszani kezd; egy fontos dilemmára pedig választ kapunk. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a táncjátékban gyakorta találkozunk majd a zongorán játszó vagy a klaviatúra mellett komponáló Mozart képével. Azonban a mindennapi tevékenységként gyakorló, vagyis a hangszerén játszó muzsikus ábrázolása táncjátékban nem könnyű, nem hálás feladat. Pártay Lilla a táncmozdulatok metaforájához, megjelenítő erejéhez folyamodik segítségért. Mozartot az első taktusokra a zongora elé ülteti, de aztán testén, önmaga hangszerén játszatja táncos-megszemélyesítőjét. Mozart tehát mozgással mutatja be zongorajátékát, majd - a rend kedvéért - újra meg újra visszaül a billentyűk elé. Az érsek udvarának úri közönségét elbűvöli a játék: a koreográfus ennek érzékeltetésére forgásba hozza a zongorát a hozzá rögzített zongoraszékkel és a játékossal együtt. Az elragadtatott sokaság örvényleni kezd a varázsló és hangszere körül. Ez az előadás egyik legsikerültebb képe.

A következő képben az anyát, az apát és a fiút látjuk. Leopold Mozart Salzburgban marad, nem tarthat szeretteivel. A búcsúkép patetikus és hosszadalmas. A vívódást ábrázolja, de valódi természetébe egyáltalán nem avat be. Kifejező eleme viszont a hátterében láttatni engedett beszélő tárgy, a nyomasztó erőt sugárzó érseki trónus: a hatalom jele. A hatalomé, mely nem engedi szolgáját szerettei után. Anya és fia kettesben indul el a körútra, amelynek során Mozart egymás után kápráztatja el a fejedelmi udvarokat. Az ismét kiürült színpadra - egy fele útig behúzott és félrehajtott függöny takarásából - hatalmas hintó gurul be. Kicsit meghökkenek, amikor észreveszem, hogy a rendkívül gazdagon kivitelezett kocsi egyik tengelyét - vagyis elülső pár kerekét - fekete köpönyegbe rejtett figura mozgatja. Ezt követően legalább ilyen furcsa élményt szerez a Weber fogadó képét uraló díszletelem, egy hatalmas, barokkfestmény-részlet (?), mely egy magasba törő paravánon látható. Az óriási ábrázolást nem könnyű kisilabizálni: valamiféle díszserleg és nemes drapériák láthatók rajta. Ám arra még nehezebb rájönni, mi is lehet az objektum funkciója. Különösen meglepő a fal tetején kialakított kovácsoltvasszerű, díszes rácsozattal ellátott széles, alacsony ablakféle. A monolit tövében - a mannheimi fogadót megjelenítő színben - láthatjuk Mozart első találkozását Aloysiával és annak háttérbe húzódó húgával, Konstanzével, illetve leendő anyósával, Weberné asszonnyal. A rövid jelenet, amely érezhetően ismét csak a hiteles ábrázolást tartja szem előtt, fájdalmas búcsúval zárul: a hintó ismét megjelenik, ablakából Mozart bánatosan integet Aloysiának.

Eztán következik a második vizuális csúcspont: Versailles. Horesnyi Balázs elegáns, fehér terében Vágó Nelly jelmeztervező által csinosan öltöztetett, lisztesparókás-púderes-szépségflastromos úri közönség mulat. Röpke szerepben látható itt két ragyogó táncos: Bajári Levente XVI. Lajosként kellemkedik királyi eleganciával, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, Aleszja Popova pedig az uralkodó szeretőjeként incselkedik, mozdulataiban ábrázolva a befolyásos feslettséget. A jelenet kerete mutatós udvari tánc, jobbra elöl Mozart vezényel egy meglehetősen kis létszámú zenekart, majd csatlakozik az önfeledt léhák táncához. Minden nagyon látványos, mindenki a helyén, a vizit feszélyezett hangulata is "átjön". Mégis, mintha egy helyben állna minden. A következő, jelenetzáró kép hátterében az esti sötétbe boruló bálterem: a színen Mozart és a haldokló Anna Maria. A derengő szín két oldalán függő csillárok leereszkednek, középütt fordított Pietŕt látunk: a fiú tartja ölében halott anyját.

A második felvonás első képének helyszíne a salzburgi hercegérsek bécsi rezidenciájának díszterme: a császárral az élen megjelenik a birodalom és a város krémje. II. József oldalán, karikaturisztikusan megjelenített udvari zenészei közt a fancsali Salierit is megpillantjuk. Pártay kettejük versengését játékosan ábrázolja: kakaskodásuk a tánc nyelvén folyik. A viadalban az érseki szerződést a nyílt színen összetépő Mozart látszik alulmaradni. A látványos képet egy puritán követi: Mozart találkozik Konstanzéval. Tetszetős kettősük a fellobbanó szerelmet ábrázolja, érzelemgazdagon, némi pátosszal.

A következő kép egy négy tagból álló alkotói füzér első darabja: Pártay Lilla a komponálás munkájának illusztrációjaként színre állítja Mozart opera-mesterhármasának egy-egy töredékét, az operák cselekményét egyszersmind szerzőjük életének aktuális fordulataival is párhuzamba állítva. Legelőször a Szöktetés a szerájból alakjai jelennek meg a zeneszerző dolgozószobájában. A nyitány hangjaira miniatűr színpadot tolnak be, aztán groteszk gyorsasággal "fut neki" az idézet szereplőgárdája az operának. A jelenet kedves, könnyed és ötletes, hangulata hiányolható a táncjáték számos, korábbi mozzanatából. A komponáló Mozart megjelenítése viszont felvonultat mindenféle mozdulati közhelyet. A szerzői képzeletben felbukkanó forgatag egyszerre "éles" előadásba fordul: immár a bemutató után vagyunk, amikor is József császár - a fanyalgó Salieri kíséretében - gratulálni érkezik a szerzőhöz. A nagy sikert a titkos nász követi: lírai, szépen megoldott jelenetben Konstanze felkészítését láthatjuk, majd díszes templomi oltárt mutató, monumentális paraván ereszkedik alá. A könnyen feledhető kézfogójelenetet a maszkabáli szín követi. A forgatagban felbukkan az esküvő miatt haragvó, komor álarcba bújt atya, a hattyúmaszkos Konstanze és a lómaszkos Mozart körül látványos, ám "absztrakt" álarcokat viselő, fényes bohémsággal öltöztetett társaság gyülekezik. Leopold eltáncolja fiának szóló intelmeit: ifj. Nagy Zoltán mozdulatai drámai erőt, szeretet és fájdalmat sugároznak. A táncos megragad és érzékeny mozdulatokká formáz egy drámai helyzetet. Az apa és a fiatalok hármasának jelentése ezúttal még azok számára is azonnal érthető, akik semmit sem tudnak a mozarti történetről. A keserűen záruló találkozást követően ismét a komponáló címszereplő látható: ezúttal a Figaro házassága következik. A jelenet immár nem csupán a képzelet, hanem a lázas elme szüleménye: a végén a gyengélkedő szerző előtt a feldúlt Salieri is megjelenik. Gyors váltást követően a Don Giovanni alakjait pillantjuk meg: a kőszobor figurájában ott rejlik - mint tudható - a halott Leopold, de ebbe a szerepbe dolgozták bele a Rekviemet megrendelő, rejtelmes idegent is (aki a valóságban a "pszeudo-zeneszerző" von Walsegg báró volt, Shaffernél és Formannál pedig az ördögi terv kieszelője, a Leopold farsangi jelmezébe öltözött bosszúszomjas Salieri). Ezt követően A varázsfuvolán dolgozó, nagybeteg Mozart lép színre. A hatalmas, üres térbe Papageno és Papagena érkezik elsőként, majd feltűnik Sarastro, az Éj királynője és a többiek. Táncuk szép és lendületes. A töredék végén az "egyszerű nép" ünnepli a szerzőt. A jelenetet követően a komponista a Rekviemet diktálja barátjának. Mozart utolsó erejével szétszórja a lapokat, és összeesik. A színpad sötétlő mélyén a gyászzene dallamára hullámzó, arctalan, gyászoló tömeget - az utókort - látjuk. Aztán már csak a nyikorgó taligával érkező hullatakarítók vannak hátra, akik komor lassúsággal távoznak terhükkel.