Amikor először eljött, Sarah Connort kereste. Hatalmas csizmáiban, fekete bőrdzsekijében, kockafrizurájával és az elmaradhatatlan napszemüvegében ő volt a megtestesült rettenet. Emberalakú kiborg, aki a jövőből ruccant át megölni azt, aki majdan legfőbb ellenségének fog életet adni. Amikor aztán egy gigaprés kiszorította belőle az utolsó mikrowattnyi energiát is, fellélegeztünk: á, úgysem győzhetnek a gépek felettünk. Ahogy teltek, múltak az évek, egyre jobban belegabalyodtunk az informatika hálójába, kábeltévé ötven csatornája, mobiltelefon, és megjelent az internet. A konyhában mikrosütőben sült az étel, automata-mosógép mosta ki ruháinkat, százezer magyar nagymama utazott Nickelsdorffba hűtőládáért. De néha bedöglött a mosógép, és koszos farmerben kellett suliba menni, ami nem zavart ugyan túlságosan, mégis kicsit ciki volt. Faterék melóztak napestig, miért is?, hogy legyen pénz újabb életünket könnyítő gépekre. Amikor meg hazaestünk egy kimerítő nap után, a hűtő üres, meg a hasunk is. A Gorenjében van ugyan lefagyasztott perkelt, de a vadiúj mikrosütő épp tegnap döglött be. A süket haver meg vírusos játékprogit adott, és lefagyott a 386-osom. Kezdem nem annyira szeretni a gépeket.
Ekkortájt jött el másodszor. Ugyanaz a brutál fazon, de most őrző-védő célzattal. John Connort védi, aki persze megszületett, és akit egy nála mindenképpen kellemesebb ábrázatú, de sokkal tökéletesebb, folyékony gyilkológép készül hidegre tenni. Az ok: John lesz a gépek elleni harc fővezére. Könnyek szöktek sokunk szemébe, amikor, bár ő nyilván nem tudta, de Dugonics Tituszként vetette magát a fortyogó fémtengerbe, magához ölelve a legyőzhetetlennek hitt liquid-likvidátort. Arnold "Terminátor" Schwarzenegger teddymackó-státuszba lépett, és elkezdhette polcunkon a kötelező kollegiális viszony kiépítését a Supermannal, R2D2-val, Chewbaccával, és Garfielddel.
Ma SMS-ezünk, WAP-olunk, netelünk és chatelünk, digitálisan fényképezzük le azt, aki kedves, az aktuális tengerparti naplementében, fizetésünket bankkártyával vesszük fel, konyhánkba nem férünk be a sok háztartási ketyerétől, és káromkodunk, ha nem jó a lift, és gyalog kell felmenni a harmadikra. A gépek, chipek, és más kütyük úgy vették át felettünk az uralmat, hogy észre sem vettük. Ez a cikk is természetesen különböző áramkörök, és bigyók segítségével készül, úgyhogy nem is tudom, Önök mit fognak az egészből érteni. Erre most jött el harmadszor.
Ahogy már a második részben már megszokhattuk, Arnie Terminátor megint jó arc, egy kicsit persze rossz lesz, de megjavul. Hiába, kell a jó imidzs a politikai pályára. Azért jót fogunk röhögni USA jövőbeni elnökén, a Number One polgáron: Ni má, hö! A pucér seggű kigyúrt csávó, a Terminátorbó! Na, mindegy. Pedig úgy volt, hogy nem lesz harmadik rész. A T2 látványvilága ma is, a Mátrixok korában is megállja a helyét, a John Connort alakított fiatal és tehetséges színészről kiderült, hogy olyan komoly drogproblémái vannak, hogy nem biztos, hogy kibírná a forgatás végét, Schwarzi gázsija meg már régen húsz misi körül van, dollárban. Andy Vajna és régi harcostársa, Mario Kassar azonban gondolt egy merészet, és belevágott minden idők legnagyobb költségvetéssel elkészült filmjébe, a T3-ba. Megnyerték újra Schwarzit, kirúgták a narkóst, belefeccöltek egy nagy halom pénzt az akciójelenetekbe, és volt merszük az elengedhetetlen digitális effekteket egy picike magyar cégre bízni.
Arnold kicsit lefogyott, rágyúrt, és jobb, mint valaha, az új John Connor (Nick Stahl) feledteti a régit. Az akciójelenetekről csak annyit, hogy rá tudtak tenni egy lapáttal a Die Hard 3-ra, összetört kocsik számát tekintve, a pici magyar cég pedig elkészítette a filmtörténet talán legszebb világvége-panorámáját.
A cselekmény fűzése rafináltabb az előző két résznél, ám nem megy a látványosság rovására, hiszen mégiscsak akciófilmről van itt szó. Arnoldot azért a forgatókönyvírók megszórták néhány igazán brutális benyögéssel, amelyek közül biztosan visszahallunk még jó néhányat az elkövetkezendő időkben, más környezetben, valamint örvendetesen gyarapodott a képi poénok száma is, amelyek legtöbbször önreflektívek, önironikusak, mint pl. a napszemüveggel való játék. Tehát, napszemüveget fel, és: We'll meet again!
