A szerelem örök, mint tudjuk. Telistele a világirodalom nagy és mindent elsöprő, többnyire tragikus szerelmekkel, bárki kezdheti a felsorolást.
Első helyen persze nyilván Rómeó és az ő Júliája lesz, hiszen rengetegen látták a híres musicalt, valamint az ennél méltóbb sikert arató filmet, Leóval és Claire-rel (ő volt Júlia). Az eredetileg egy bizonyos William Shakespeare nevű, eléggé jelentősnek tekinthető :) színházi szakember által a nyilvánosságra hozott mű minden bizonnyal a legismertebb tragikus szerelmi történet, de a különböző kultúrkörökben számon tartanak bizonyos Ruszlán és Ludmilla-, Ferdinánd és Lujza-, János vitéz és Iluska- és hasonló más történeteket, amelyek többé-kevésbé ugyanarra a dramaturgiára épülnek: szerelem első látásra, de valamilyen külső ok miatt sohasem lehetnek egymáséi, végül egyikőjük, vagy mindketten külső és/vagy belső okok miatt feláldozódnak az örök szerelem oltárán.
Trisztán és Izolda ősi kelta mondája az egyik első, és tán a legnagyszerűbb e sorban. Talán nyomtatott irodalomként is első, hiszen a középkor egyik jelentős műfajának, a lovagregénynek is ismert darabja ez, gyaníthatóan Shakespeare bácsi is találkozhatott már e sztorival... Csak úgy mondom. A mai kor szavának engedelmeskedve a gyártó a film marketingjében ennek ellenére az elvárható közönségre való tekintettel a Rómeó és Júlia párhuzammal ajánlja termékét, ez esetben nyilvánvaló, az időbeni elsőbbség kevesebbet ér a piacon az ismertségi faktornál.
Talán jobban tette volna, ha inkább a Gyűrűk ura-trilógiához kötötték volna a filmet, mert ahhoz hangulatában és kultúrkörileg is jobban passzol, így viszont Amerikában szolid bukás lett a neves alkotók (Ridley és Tony Scott producerek, Kevin Reynolds rendező) filmje. Tragikus szerelemi sztori ugyan mindkettő, de míg a veronaiak vérfürdőjét jótékony olasz napsütés, olíva- és bazsalikomillat lágyítja, addig Trisztán és Izolda kora egy kemény, vad és durva kor, helyszíne a ködös, rideg és hideg Albion. Ráadásul, mint minden kelta monda, ez is iszonyúan szövevényes történet, tele mágiával, csodával, misztikus dolgokkal, szinte emberfeletti hősökkel, s nem hetyke mediterrán ifjoncokkal. Bár a végkifejletben, a tanulságban nem, de hangvételében, kultúrájában túl nagy a különbség köztük, ezt talán a közönség is érezte.
Az alkotók szándéka pedig az volt, hogy e misztikus történetet a mai kor átlagosan tájékozatlan nézőjének szintjére hozzák, ezért a sztorit erőteljesen lecsupaszították. A kelta mondákra oly jellemző mágikus, pszichedelikus történetelemeket gondosan kigyomlálták, csupán egyet hagytak meg: ahogy Izolda meggyógyítja Trisztánt. Pedig a valóságban (vagyis a mondában) egymásba szeretésük is egy mágikus bájitalnak, egy korabeli tudatmódosító kotyvaléknak volt köszönhető. Vagy például a Trisztán által legyőzött ír szörnyeteg, Morholt mitől volt olyan félelmetes... És vannak kultúr-, valamint vallástörténetileg is kissé kétségesnek ható, vagy éppen túlságosan elnagyolt momentumok is, de ha az alkotók célja a közérthetőség volt, akkor spongya rá! Azonban az tényleg zavar, hogy a szereplők az egész filmben tökéletesen hétköznapi amerikai angolsággal cseverésznek, mind nyelvtanilag, mind szóhasználatilag, legyenek akár királyok, hősök, druidák vagy aranyhajú hercegnők...
Ezektől eltekintve azonban abszolúte nézhető a film, főleg azok számára, akik még képesek nyugodtan végigülni egy valamivel több, mint kétórás filmet, ha abban nem történik minden percben valami látványos robbanás, lefejezés vagy csillagháború. A Trisztán és Izoldában, bár minden kockán marcona és nagykardos embereket láthatunk, az alkotók viszonylag ízléssel adagolják a korabeli csaták vériszamos borzalmait. A történet méltóságteljes lassúsággal, műfajhoz illően hömpölyög, az általam jobbára tökéletesen ismeretlen színészek szépek, becsülettel teszik a dolgukat, nem tehetnek arról, hogy olykor nem tudom, ki kivel van a sok szép ember között. Látványosan fényképezett, hagyományos stílusban feldolgozott, profin elmesélt romantikus történet. Semmi különös: ez egyben erénye is és hibája is e filmnek.
