Túszharc

Technikai kivitelezés és történetvezetés: szögezzük le már most, Taylor Hackford ismeri és gyakorolja mindkettő mesterfogásait. Legutóbbi, ugyancsak a Warner pénzén készített filmje (Az ördög ügyvédje) abban a szűk esztendőben került a mozikba, amikor a stúdió kétségbeesett könyvelői már egy halvány sikernek is tudtak örülni. Abban az évben valószínűleg sokan köszönhették állásukat a Pacinót ördöggé maszkírozó látványos tanmesének. Most eljött az idő, hogy viszonozzák a szívességet. Mert ha egy film olyan sokba kerül, mint a Túszharc, minimális követelmény a jéghegynek ütköző óceánjáró, a dinoszaurusz-invázió, a kungfu-akrobatika. Ezzel szemben Hackford méregdrága, világutazó filmjéről ordít az ódivatúság: ebben az újságcikk-valóságból merítő, exotikus románcban drótok és huzalok helyett érzelmeik irányítják a hősöket. A szüzsé igen egyszerű: Thorne (Crowe - Mitchum és Bogart nyomában), a hivatásos túsz-szabadító - miután cége, anyagi megfontolásból, megtagadja a segítséget - saját szakállára elvállalja Peter Bowman, a busás váltságdíj reményében túszul ejtett mérnök kiszabadítását. A jótettre szakmai tisztessége és Bowman felesége, Alice (Ryan - ideges vibrálása figyelemreméltó) iránti érzelmei sarkallják. Nem Casablancán, Dél-Amerikában történik mindez. A tempó úgy változik, ahogy a műfajok váltják egymást: ha thriller (ki üzletel Bowman-életével, politikus, üzletember, gerilla?) - feszes, ha akció (túsz-szabadítás) - még feszesebb, ha románc, mérsékelt lágyság. Három film két órában egy jegy áráért! Épp olyan ez, mint az egyetlen dobozból álló, mindennel felszerelt zene-torony: hamar kiderül, a multifunkciós szerkezet kétségtelenül praktikus, ámbár igazán tiszta és mély hangot egyetlen funkciója sem képes produkálni.