zene: Ramin Djawadi
vezényel: Nick Glennie-Smith
kiadás éve: 2013
kiadó: WaterTower Music
játékidő: 57:45

A "Transformers" kapcsán kiderült, hogy az emberek annyira imádják az óriásrobotokat, hogy arra érdemes mozifilmeket alapozni. Nos, engem az említett alakváltók teljesen hidegen hagynak, az óriási szörnyekre azonban minden mennyiségben vevő vagyok. Persze a minőség nem elhanyagolandó, hiszen nemcsak a technikai kivitelezésben rettenetesen nagy a különbség a "Cloverfield" és mondjuk a "Sárkánygyík"-hoz hasonló Z-kategóriás produkciók közt (ahol már a film maga is egy szörny), hanem a színészi játék és a forgatókönyv terén is. Ami azt illeti, Guillermo del Toro mozijának szkriptje sincs éppen agyonbonyolítva, az eredmény mégis egy ideális nyári látványfilm lett. A történetben a Földet ezúttal nem felülről, hanem alulról, azaz egy csendes-óceáni dimenziókapun át támadják meg gigantikus méretű idegen lények, melyek ellen az emberiség úgy veszi fel a harcot, hogy hatalmas, közvetlenül belülről, emberek vezérelte robotokat épít, hogy azok szó szerint kiütéssel győzzék le a betolakodókat. Az időről időre felbukkanó és pusztításba kezdő teremtményeket, hol könnyebben, hol nehezebben, de éveken át mindig sikerül legyőzni, azonban az újonnan érkezők egyre erősebbek, alkalmazkodóbbak lesznek, ráadásul minden jel arra utal, hogy hamarosan olyan létszámban fognak felbukkanni, hogy az ellenállás reménytelenné válik...

A különféle létformák létrehozásában mindig is kreatív del Toro ezúttal nemcsak ebben élhette ki megszállottságát, de kedvenc Godzilla-filmjei után elkészíthette a sajátját. Az emberek ezúttal ugyan mellékszereplők, az anyagi vonzat mellett talán ezért sem valami népszerű sztár kapta a főszerepet, de Charlie Hunnam, Rinko Kikuchi és Idris Elba, valamint az ezúttal is felbukkanó del Toro-kabala, Ron Perlman négyesfogatának minden tagja a megfelelő helyre került, egyedül a komikus szálnak szánt két izgága tudóssal (Charlie Day, Burn Gorman) nem tudtam igazán mit kezdeni. Manapság már szinte felesleges a CGI-t méltatni egy blockbusteri posztra törő hollywoodi mozi kapcsán, hiszen a hibátlan látványvilág immár minimális elvárás egy ilyen kaliberű mozitól. Azonban nem lehet amellett szó nélkül elmenni, hogy mennyire hihetőek a méretek és minden egyes ütés – ez már rég nem a gumiruhában makett felhőkarcolók közt battyogó monstrumok világa. Ugyan az éjszakai pankrációsorozatot érheti az a vád, hogy megúszós jellegű, hiszen sötétben bizony minden szörny fekete, és nappali történések esetén esetleg már kevésbé lenne illúziókeltő a küzdelem, de valljuk be, világosban mindez annyira lenne cool, mint trapéznadrágban Metallica-koncertre menni.

Mivel del Toro eddig majdnem minden esetben Javier Navarretével, de főleg Marco Beltramival dolgozott, sokak számára meglepetés volt, hogy most az a főleg a "Trónok harcá"-val ismertté vált Ramin Djawadi lett a komponista, aki e két szerzőhöz képest populárisabb irányból érkezett. A Djawadihoz hasonlóan Hans Zimmer szárnyai alól önállósodó szerzők legnagyobb próbatétele az lehet, hogy levetkőzzék magukról az úgynevezett zimmeres hangzást, hiszen az bármennyire is bevált már sokszor, ennél maradva csupán klónok lesznek. Szerzőnknél érződik már ez a törekvés, bár egyelőre könnyen felismerhető saját stílusról nem beszélhetünk esetében, ami viszont nem is feltétlenül baj, mert így legalább nem válik egysíkúvá.

A filmnek nagy érdeme, hogy tulajdonképpen mellőzi az "Amerika mindenkit legyőz" mentalitást, és az aláfestés sem a zászlólobogtató, patrióta kategória éllovasa lett. Leginkább Trevor Rabin régi munkáit idézi, azaz gátlástalanul fülbemászó, s a szimfonikus zenekar mellé rockos hangzást csempésző. Itt pedig el is felejthetjük az analógiát, mert kollégájával ellentétben Djawadi score-ja hibátlanul szól, nem butította le a nagyzenekari hangzást, ahogy Rabin szokta értelmetlen módon. Idevág még, hogy tanulságos volt számomra visszaolvasni öt évvel korábbi, "A Vasember - Iron Man" kapcsán született írásomat abban a tekintetben, hogy mennyire mellélőttem akkor Djawadi karrierjét illetően.

Hogy gátlástalanul fülbemászó, az már a főtémára is gond nélkül illik: a "Pacific Rim" egy igazán hangsúlyos motívum, részben az elektromos gitáron játszó Tom Morellónak, a Rage Against the Machine, illetve az Audioslave tagjának is köszönhetően, aki egyébként a "Go Big or Go Extinct"-ben, valamint a "No Pulse"-ban is visszatér. A fő- mellett a további, jórészt rockszimfonikus témákra sem lehet panasz. A Zimmerre jellemző ütemekkel megspékelt "Gipsy Danger" kellően felpörgető, a "2500 Tons of Awesome" és a "Just a Memory" egyaránt robusztus. A "To Fight Monsters, We Created Monsters"-ben még csak jelzés értékűen van jelen a kórus, hogy aztán a "We Are the Resistance"-ben, a "Double Event"-ben, a "Category 5"-ban vagy a "The Breach"-ben kiteljesedhessen. De nem csak a lehengerlő hangerőnek van itt szerepe: ez kiderül a "The Shatterdome"-ból, ahol a kórus oroszos jellegű, a "Physical Compatibility"-ből, ahol gitárpengetés adja meg az alapot az ütemeknek, valamint a visszafogottan induló, szintetizátoros-kürtös "Pentecost"-ból. Kifejezetten érzelmes lett Priscilla Ahn éteri vokáljával és a lassan játszó vonósokkal a "Mako", szépséges a "Better Than New" és a "For My Family", míg a "We Need a New Weapon" a himnikusság képviselője, a hősiességé pedig a "Canceling the Apocalypse". A "Call Me Newt" és a "Kaiju Groupie" egyaránt könnyed, szinte valamilyen rablós moziba illő, a "Hannibal Chau" érdekessége pedig az erhuval létrejövő egzotikum.

Tom Morello mellett Djawadi is beszállt a húrokat nyúzni, és Priscilla Ahn mellett a fuvolán játszó Pedro Eustache is szólista. Az igazi különlegesség azonban William Close, pontosabban instrumentuma, a kétségkívül látványos, leginkább csellóra emlékeztető hangú földhárfa, melyből vízszintes sugarak irányulnak az adott tér vagy helyiség távoli fix pontjaira, az előadó pedig az így keletkező hosszú húrokon játszik (ennek egy variánsa a lézerhárfa, mellyel Jean Michel Jarre koncertjein találkozhatunk). Ezzel a kuriózumokra vágyóknak is kedvére lett téve, s nem mellékes, hogy a score egyébként is jól sikerült. Korábbi jóslatommal ellentétben pedig ma már látszik, hogy több, szintén Hans Zimmertől induló társával ellentétben Ramin Djawadinak sikerült felkerülnie a számításba vehető komponisták falára, akciódús mozik terén mindenféleképpen. A "Tűzgyűrű" rockos elemekkel átszőtt szimfonikus aláfestése egy féktelen zúzás lett, tehát del Toro jól döntött, amikor nem a szokásos zeneszerzői egyikére esett a választása.