Két filmet láthatunk itt egymás mellett futva, mindkettőt Jennifer Lawrence főszereplésével: egy klasszikus sikertörténetet a kitartó, élelmes üzletasszonyról, és egy érzelgős sztorit a felnőtt nőben lakó ábrándozó kislányról. Az egyik film remek, ahogy a főszereplő is, a másik gyengére sikerült.
Filmet bármiről lehet rendezni, egy jéghegy által elsüllyesztett óceánjáróról, a világháború megnyeréséről, egy összetört szívről vagy egy elveszett kutyáról, csak legyen mély- és csúcspont, dráma és feszültség, és ha csak másfél, két órára is, de legyen a dolognak tétje. Lehet filmet csinálni egy nőről, aki feltalált egy spéci feltörlőrongyot, és nagyon sok pénzt keresett vele, ami egy banális történet, de még így is lehet tétje a dolognak, van benne feszültség és dráma, mert minden a lány ellen szólt, legfőképp a saját családja. Joy Mangano eminens tanuló volt, a fejében rengeteg ötlettel, de aztán férjhez ment, gyerekeket szült, elvált, dolgozott, besegített apja üzletébe, és kiszolgálta a tévé elé ragadt, működésképtelen anyját – majd újra lett egy jó ötlete. Megszületett a csodás felmosórongy, ám nem vette át forgalmazásra egyetlen áruházlánc sem, de Joy szerencséjére a nemrég beindult TV-shop csatornák egyike látott fantáziát a dologban, és számos buktató után szorgalmas és állhatatos hősnőnk végre megdicsőült, ahogy a való életben is, hiszen megtörtént esetről van szó.
David O. Russell mára a legjobb hollywoodi rendezők közé küzdötte fel magát, annak ellenére, hogy karrierje egyszer már ketté tört, amikor az egyébként zseniális 1999-es Öböl-háborús szatíra, a Sivatagi cápák után - részben a Pentagon nyomására - a legtöbb nagy stúdióban nemkívánatos személy lett, vagyis tud egyet és mást a kitartásról, az akadályokról és a második esélyről. Talán pont ez vonzotta Joy Mangano történetében, amely ugyan nem az évszázad legnagyobb sztorija, de hozza a fordulatokat és a feszültséget, ám Russell úgy érezte, hogy ennyi nem elég, kell valami nagy és univerzális motívum, ami túlmutat a feltörlőrongyon és a TV-shopon. Talán egy újabb Oscar-díjról ábrándozott, a jó ég tudja, de biztos, ami, biztos alapon behozott egy jóságos nagymamát, és megmutatja a még kislány Joyt, akinek csodás álmai vannak, majd újra és újra előveszi ezt a motívumot, akkor is, ha ezt semmi sem indokolja, és amikor szegény nagyi már nem is él. Ez zavaró hiba, így az a csodásan megkomponált, felemelő, a plakátra is felkerült jelenet is már-már blöffnek hat, amikor a sokadik megaláztatás után Joy az asztalra csap, levágja a haját, és új, vagány frizurájával lerázza magáról vérszívó családját, és a helyére teszi a konkurenciát – mert ezt is a kislányért teszi! Pedig Jennifer Lawrence hibátlanul hozza az egyszerre kemény és esendő hősnőt, Robert De Niro a kókler apát, Virginia Madsen a tévéfüggő, mihaszna anyát, Bradley Cooper pedig a telemarketinges gurut, csak hagyni kellett volna őket játszani, elég összeszokott társaságról van szó, és itt is kihozzák a legtöbbet magukból és a sztoriból - a szirupos gyerekkori álmokat pedig hagyni másra.
Pontozás: 6
Kinek ajánljuk? Akik szerették a rendező és a színészek korábbi közös munkáit – lásd Napos oldal, Amerikai botrány -, és akik csak úgy, önmagában is vevők korunk egyik legjobb fiatal színésznőének alakítására, mert Jennifer Lawrence tényleg nagyon jó. Érdekes és izgalmas eleme a filmnek - minden irónia nélkül! - a TV-shopok létrejöttének és működésének bemutatása, mert bár egy olyan műfajról van szó, ami a legtöbbünket különben minimum hidegen hagy, de itt izgalmasan, afféle médiatörténeti eseményként tálalják mindezt.
