Egyszer talán érdemes lenne összegyűjteni, vajon Brian De Palma tisztes filmográfiájában mennyi eredeti ötletet találhatunk... Mindenesetre, erős a gyanúm, hogy nem sokat, de annyit biztosan nem, mint amennyit a rendező nimbusza alapján joggal feltételezhetnénk. E film alapján pedig nyugodt szívvel kijelenthetjük, De Palma nem más, mint egy utánnyomó filmes kisiparos.
Született szeptember 11-én
De Palma 1940. szeptember 11-én született, de távol áll tőlem a számmisztika mindenféle messzemenő következtetésekre való alkalmazása. Így nem gondolom azt sem, hogy De Palma tehetségtelen nímand lenne, hiszen a fillérjeikre oly aggodalommal ügyelő hollywoodi pénzemberek sem adtak volna annyi dollármilliót filmjeinek elkészítésére. Az viszont tényleg szembetűnő, hogy filmjeinek milyen nagy hányada nem eredeti alkotás. Brian De Palma, a remake-király, még akkor is, ha legalább ennyi filmes stílusbravúrt is bemutatott pályáján, elsősorban film noirban és főleg a thriller műfajában. De mindennél többet mond, hogy leghíresebb filmje, A sebhelyesarcú is remake, még ha abban a napnál is fényesebben bizonyítja a remake értelmét, ami nem más, mint korszerűsítés. Éppen ezért furcsa, hogy ha már felújít, korszerűsít, akkor mi felújítandó, mi aktualizálandó van egy 2010-es (francia) filmen, azon kívül, hogy az amerikai nézők híresen nem szeretik a feliratozást, éppúgy, mint a szinkronizálást. A Gyilkos vágyak márpedig bevallottan Alain Corneau Szerelmi bűnök című (nálunk is bemutatott) filmjének hozzávetőleg hű másolata. Jelen esetben, persze enyhítő körülmény De Palmára nézve, hogy a projekt Said Ben Said üzleti ügyességét dicséri elsősorban, hiszen alig két év leforgása alatt, egyszerre két helyre is el tudta adni "portékáját" – ő produkciója mind a két film.
[img id=476237 instance=1 align=left img]Reklámmarketing
Az üzleti életben nyilván sok múlik a megfelelő marketingen, Ben Said ezt zsigerileg birtokolja is. A szakma minden csínját-bínját ismeri, nyilván ezért is lát ennyi fantáziát egy menő reklámügynökség berkeiben játszódó történetben, melynek éppúgy lényeges eleme egy bizonyos termék marketingstratégiája, mint a szakmai féltékenység, illetve a munkahelyi szexuális zaklatás. A két film lényeges elemeiben szinte teljesen fedi egymást. Gazdag reklámügynökség tulajdonosnője nemes egyszerűséggel lenyúlja tehetséges kreatívjának vibrálóan izgalmas terveit, minek köszönhetően a kreatív munkaerő kreatív módon áll bosszút. Mindkét filmben megvan a szakmai jellegű rivalizáláson túl az erotikus szál is, a történet egésze szempontjából szinte teljesen mellékes, hogy De Palma verziójában ez merészen a leszboszi szerelem forró szenvedélyeiben valósul meg. Bár a személyes szexuális vonzalmak komolyan befolyásolják a cselekmény folyamát, motiválják, egyben hajtják is azt, valódi szerepük azonban nem terjed túl azon, hogy két nő nyelves csókja a filmvásznon, premier plánban, még mindig jobban odakapja az néző szemét, mint egy "normális" smár.
Girlpowerless
Nyilván tudja ezt jól De Palma is, nem véletlenül szerződtette a kreatív Isabelle szerepére A tetovált lányként a feminista mozgalmak leszbikus frakciójának transzparensalakjává vált, egzotikus/érdekes arcú (amúgy "igazi" svéd) Noomi Rapace-t. A film azonban semmiképpen nem fog a Millennium-trilógiához hasonló kultusszá válni, mégpedig több okból. Első, hogy Rapace közel sem olyan izgalmas ebben a szerepben, mint volt jó néhány évvel ezelőtt elemi módon vad, feketébe öltözött, kivarrt punk lánynak, színészi eszközei szegényesek, de a filmbéli karakter motivációi sem igazán "forradalmiak", értsd ezalatt: követésre nem méltóak, egyszerűek, zsigeriek. A filmbéli leszbi jelenetek tehát ez alkalommal csak a termék fényezését szolgálják, minden mögöttes, vagy felettes üzenet nélkül.
Tetthely helyett
A sztori, most már minden leszbikus máztól eltekintve, nem több egy egyszerű bosszútörténetnél, mely ugyan rendelkezik némi csavarral, izgalommal, azért bennem legalábbis a végén bőven maradtak kérdőjelek: a végkifejlet nem elégített ki, és akkor keveset mondok. De Palma, avatott stílusbűvészként persze, remekül mesél Hitchcock modorában, a film középső két negyede ebben a tekintetben erős is – ám a felvezetéssel, valamint a (nem kívánt) nevetésbe fúló végkifejlettel alaposan melléfogott. A film ritmusa a mai mozikban már kifejezetten lagymatagnak hat, mintha az első Tetthely-széria egyik epizódját néznénk. De ezt a mennyiségű "product placement"-et, amennyit még a kilencvenes évek gyenge magyar komédiái sem bírtak volna el, tényleg nem indokolja semmi sem. Látni sem lehet a filmet a rengeteg alma-, négykarika- és a többi ismert világmárka lógóitól…
Kinek ajánljuk?
- Reklám- és marketingügynökségek dolgozóinak.
- Leszbikus pároknak randi-alkalomra.
- Almamániásoknak.
Kinek nem?
- Pörgős élményre vágyóknak.
- Homofóboknak.
- Vindózosoknak.
4/10
