Azt hiszem, az ilyen esetekre szokták mondani, hogy nem indult tiszta lappal. Egyszerűen nem ment. Az alkotók már a kezdetektől fogva számíthattak erre, mégis belevágtak.
Persze nyomós érvek támasztják alá Hollywoodnak azt a meglátását, hogy a svédek után érdemes lesz nekik is próbálkozni egy adaptációval. Szabad a pálya, ahogy tartja a mondás, de valahogy mégis furcsa gondolatok kerítik hatalmába az embert. Mi is mozgathatta meg az amerikaiak fantáziáját? Stieg Larsson regénye és annak sikere vagy inkább Oplev 2009-es svéd-dán-német koprodukciója és annak fogadtatása? Annyira gyorsan történt minden, hogy már lassan követhetetlen az egész.
Bárhogy is, Fincher verziója megérkezett hozzánk és jóval hangosabban kopogtat a mozik ajtaján. Az szinte biztos, hogy egy valamiben ügyesebb lesz: többen fogják felkapni fejüket a cím és az előzetes alapján, vagyis pontosabban a nagy nevek hallatára, és ezúttal a budapesti multiplexek is sokkal több vetítési időpontot fognak biztosítani.
Box-office mutatók és brandek, termelékenység és gyors piaci pozícionálás. A moziban ideális esetben ignoráljuk ezeket a tényezőket, amennyire kell, pedig igazából filmkészítés során sem árt olykor háttérbe szorítani őket. Nos, ennek a 2011-es darabnak nem sikerült eléggé eltávolodnia etekintetben, vagy másképp fogalmazva, megközelítenie a történetben rejlő filmes- és egyéb értékeket.
Bejött, amitől sokan tartottak. Tulajdonképpen a lényeget hagyták ki, azt a behatárolhatatlan réteget, ami a cselekmény-, vagy ez esetben inkább krimiszál mögött lapul csendben, amely alattomosan, szinte észrevétlenül átveszi az irányítást.
Nem mintha nézhetetlen lenne, külsőleg nem sok panaszunk lehet. Szépek a felvételek, láthatóan biztos, rutinos kéz vezénylése alatt születtek meg, és azoknak, akik nem látták a 2009-es filmet, a jelenetek is okozhatnak némi meglepetést és megdöbbenést, de a svéd verzióban már megtapasztalt letaglózást, a nyers szembesítést egyértelműen messze elkerülik, és ez elmondható a szereplőkről is. Craig és Mara nem rossz páros, de van egy alapvető hibájuk: nem emlékezetesek. Karaktereik valójában egypólusúak, ráadásul azon belül is felszínesek: vegyünk egy jófej, rendes oknyomozót és egy lázadó, furcsa lányt, majd lássuk, mi történik, ha találkoznak.
Svéd változataiknak különleges génjeit egyértelműen nem örökítették tovább, és nem is helyettesítették más remek tulajdonságokkal. Daniel Craig Blomkvist-je szinte köszönőviszonyban sem áll Nyqvist Blomkvist-jének liberalizmusával, nagyfokú igazságérzetével és empátiakészségével, a tetovált lányok közötti különbséget pedig egynesen vágni lehetne. Ha most belekezdenék a felsorolásba, jócskán túllépnék a cikk terjedelmén, és ez rávilágít egy igen lényeges pontra.
Noomi Rapace 2009-es Lisbeth Salandere – persze ebben szerepet játszik a rendezés, a színészvezetés és a jól átgondolt forgatókönyv is – oly annyira magávalragadó és emlékezetes, hogy akár egy újabb cikkre is könnyedén futná. Eltökéltsége és tettrekészsége akkora intenzitással árad tekintetéből és mozdulataiból, hogy szélsőséges kinézete nélkül is pontosan beazonosítható lenne. Rooney Mara-nak ezzel szemben jóval nagyobb szüksége van jelmezére, külsejének kontrasztos kiegészítői nélkül talán fel sem fedeznénk a benne lakozó vitalitást, pláne a harcosnőt. Nem eléggé hús-vér jelenség, nem kellőképpen hősies.
Igen, a merészség – és persze az átgondoltság – hiányzik az egészből, no meg a lényeg, de a kettőt nem is lehet élesen elválasztani egymástól. Ráadásul az alkotók kezdetektől fogva tudták, hogy ingoványos területre tévedtek, még sem erőltették meg magukat. Ebből kifolyólag viszont nem nehéz rájönni, milyen hullámot akartak is valójában meglovagolni, és ez, akárhogy szépítjük, csalódás. Féltek attól, hogy hülyén fogja kivenni magát majd az egész, és így végül az eredeti svéd környezetet is megtartották, mondván, nehogy ez húzza ki a gyufát a nézők egy részénél. Természetesen nem azon a ponton döntöttek rosszul, hogy hova helyezték – pontosabban hol hagyták – a történetet, de a csontig hatoló atmoszféra hiányának, a nem túl szerencsésen elkapott ritmusnak, zenének – és még sok minden másnak – köszönhetően lassan kezdtem én is afelé hajlani, inkább saját környezetbe kellett volna rakni a sztorit, vagy egyszerűen véletlenül a vetítőgépben hagyni a svéd változatot.
6.5/10 pont
