Alex van Warmerdam nyolcadik nagyjátékfilmjének a tavalyi cannes-i versenyszekcióba való bekerülése meghozta a nemzetközi elismerést a rendezőnek. Pedig a Borgman nem egy hagyományos értelemben vett közönségbarát film: zavarba ejtő története, enigmatikus figurái, kíméletlen fekete humora mintha mind a néző elbizonytalanítását szolgálnák.
Talán ebben különbözik leginkább Haneke Furcsa játékától, amivel a legtöbb kritikus, értelemszerű okokból, párhuzamba állította. Hiszen az osztrák rendező filmje bár látszólag szintén igyekszik titokzatos maradni például a felső-középosztálybeli családot fogva tartó két fiatal férfi személyét és indítékait illetően, mégis könnyebben dekódolható. Mert a Borgman pont attól igazán hidegrázós, hogy az erős kulturális utalások ellenére (amik jobbára red herringeknek /szándékosan félrevezető cselekményelemeknek/ bizonyulnak) a történet nem kínál valódi, koherens értelmezési stratégiákat a befogadónak.
A film a Furcsa játékhoz hasonló alapszituációból indul ki: egy látványosan jómódú család (bár Hanekénél inkább a magas értelmiségi státusz volt jobban az orrunk alá dörgölve, emlékezzünk csak a nyitójelenet opera- és szólista-felismerő játékára) idilli életét titokzatos idegenek váratlan megjelenése változtatja pokollá. A holland rendező pedig nem csak megidézi a nagy elődöt, hanem egyből játékra hívja (kivételesen szó szerint), kikezdi annak korábbi állításait. Hiszen a Borgman címszereplőjének szájából elhangzik az ominózus mondat: „Unatkozom. Játszani akarok.”, és Haneke antagonistái búgócsigázó gyerekeknek tűnnek Camiel Borgman antikrisztusi figurájához képest. Az egyház boszorkányüldözői kikergetik föld alatti (!) rejtekhelyéről a szakállas idegent és vazallusait, akik ezután lépésről-lépésre átveszik az irányítást a három gyerekes család felett.
Borgman a 21. század jóléti társadalmainak szorongásait testesíti meg, személyében az idegenségtől való félelem egy válfaja, a fel nem ismert, ismerősként azonosított idegen problémája materializálódik. Marina, a ház asszonya különös gondot fordít arra, hogy a védett családi házba csupa számára ismert, és jól kontrollálható elem kerüljön be. A gyerekek dán nemzetiségű babysitterének bosszantó szokásait például származása (idegensége) rovására írja, illetve határozottan elutasítja annak illedelmes kérését, hogy ritkán látott (ismeretlen) barátja vele tölthesse az éjszakát a családi házban. A film groteszk fekete humora számos ponton kihasználja ezt a kettősséget, hogy bár Marina tűzzel vassal harcol azért, hogy családjának mindent megadjon, mégis ő az, aki ajtót nyit, és beengedi (jóléti bűntudatától vezérelve) az álruhában ólálkodó gonoszt.
Camiel és kompániája kiismerhetetlen játékokat játszanak, egy-egy alkalmi kellék vagy átváltozás segítségével különböző szerepeket öltenek, de infernális színdarabjuk közel sem olyan kiszámítható, mint a Furcsa játék lineáris történetvezetése. A cselekményt újabb és újabb megmagyarázatlanul maradó részletek díszítik, melyek egy ideig a suspense fenntartását szolgálják. Kik és miért üldözték a film elején a földalatti embereket? Kicsoda Borgman, és mik a céljai? Mit kerestek a kutya képében megjelenő segítői a házban azon az éjszakán? Mi történik azokkal az emberekkel, akik a titkos társaság beépített tagjai lesznek? A gyarapodó rejtélyek egy ponton túl azonban nem képesek tovább fenntartani a néző figyelmét. Az események és motívumok egyre kevésbé rendezhetők összefüggő kauzális viszonyrendszerbe, és ez a centrifugális erő szétfeszíti a narráció egységét. Innentől kezdve közömbössé, súlytalanná válik a történet kimenetele, a szereplők sorsának alakulása, a finálét már sztoikus nyugalommal szemléljük végig.
Nem lennék meglepve, ha az elsőre talán elhibázottnak tűnő forgatókönyv egy jól végiggondolt, intenciózus rendezői koncepció részét képezne. A Borgman egyetlen dologban kiszámítható ugyanis, a kiszámíthatatlanságban, és ehhez van Warmerdam következetesen tartja magát. Kétségtelen, hogy a Furcsa játék precízebb és érzelmileg sokkal gazdagabb darab, mint a holland rendező legújabb munkája , de talán pont ezért képes a Borgman elkerülni Haneke filmjének didaktikusságát, és polifónikus szerkesztéséből egy üdítően újszerű kompozíciót létrehozni.
