A nyálas karácsonyi családi filmek ideje lejárt, a Karácsony Artúr egy erősen militarizált Szentestével és négy generációnyi Télapóval üzen hadat az érzelgős ünnepi sémáknak.
Kissé érthetetlen módon a gyártók már jóideje ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy a családok karácsony közeledtével a mozikban éljék ki ünnepi hangulatukat: a szezonális filmek aztán hosszú időre eltűnnek a süllyesztőben, hogy aztán valamelyik kereskedelmi csatorna évek múlva leporolja, és eggyel több mézesmázas happy endet zúdíthasson a nyakunkba három napon keresztül. A Karácsony Artúr újszerű ünnep-megközelítése azonban olyan üdítően hat elődjeihez képest, hogy mellette még a jobban sikerült darabok is olcsó giccsnek tűnnek majd december 25-én a tévé elé keveredve.
A film abból a gyerekek millióit érdeklő kérdésből indul ki, hogy a Télapó ugyan hogyan tud egyetlen éjszaka alatt minden ajándékot a megfelelő helyre eljuttatni, pláne úgy, ha közben még a kéményen való bejutással és a tej- és sütiadagok végeláthatatlan sorával is meg kell küzdenie. A válasz, ami egyben a film újszerűségének egyik mozgatórugója már a film nyitó képsoraiban feltűnik: karácsony éjjelén egy hatalmas ufoszán telepedik a városok fölé, hogy aztán a Télapó munkáját segítő manóezredek összehangolt, katonás munkájának eredményeképp reggelre minden karácsonyfa alá odakerüljön a megfelelő ajándék. A rendszerbe azonban hiba csúszik: hiába a precíz tervezés és előkészítés, egy kislány ajándék nélkül marad, a Télapó kisebbik fia, Artúr pedig nem képes belenyugodni a bátyja (Steve) által elfogadhatónak ítélt baki helyre-nem-hozatalába – hóbortos nagyapjával az oldalán vág neki a nagyvilágnak, hogy végrehajtsa a lehetetlent, és egy gyereknek se kelljen csalódnia a Mikulás létezésében.
A karácsony ilyen módon való militarizálása (katonaruhás manók, parancsnok, összehangolt kommandós hadműveletek sora) már eleve újításként hat, különösen egy elsősorban a gyerekközönséget megcélzó animációs filmben, a Karácsony Artúr legfőbb leleményét azonban nem ez, hanem a Télapó családja (igen, van neki, nem csak felesége) és az ebből eredő generációs konfliktusok adják. Összesen négy generációnyi Mikulással találkozunk kilencven perc leforgása alatt, de mindegyik más és más személyiség az agresszív nagypapától kezdve a katonai fegyelmet megkövetelő Steve-en át a kétbalkezes, ám csupaszív Artúrig – ezek az ellentétek pedig elengedhetetlenek egy jól működő családi vígjáték forgatókönyvéhez.
A másik fontos összetevő persze maga a történet, jobban mondva annak minél ötletesebb megbonyolítása a még élvezhető kereteken belül, erre pedig a kattant nagypapával történő, rénszarvasszánnal kivitelezett utazás számtalan remek húzást tartogat, mint például a szán elhagyása vagy a szarvasok egyesével történő elhagyása. Az idegileg már kissé labilis öregnél jobb útitársat nem is adhattak volna Artúr mellé, a határidős narratíva (az ajándéknak még napfelkelte előtt oda kell érnie a fa alá) telitalálat, a kötelező jellemfejlődésből pedig dupla adagot kapunk, miután az a főhős mellett a durca katonából segítőkész báttyá finomult Stevenél is kézzel fogható. A rengeteg humor mellé persze az ünnepből kifolyólag némi érzelgősség is párosul, de szerencsére mindez még bőven az elfogadható szint alatt maradt, a papírzsebkendős változatot pedig még távolról sem közelíti meg.
A Karácsony Artúr végre nem az a karácsonyi film, amit a gyerekeken és az érzelmesebb fajta szülőkön kívül senki más nem tud élvezni: igaz, néhány poén csak az idősebb korosztály számára érthető teljesen, de ettől függetlenül nincs az a generáció, aki fapofával tudná végigülni a filmet. Rendhagyó módon ez az a film, ami pár év múlva ugyanilyen üdítően fog hatni karácsonykor, amikor meglátjuk a tévéműsorban valamelyik tucatcsatorna ünnepi műsorkínálatában – igaz, nem 3D-ben. Talán így még jobb is lesz.
