Évekig vártam az új kiadását, mert a polcomon heverő, antikváriumban beszerzett, nyolcvanas évekbeli hányatott példány olyan visszataszítóan néz már ki, hogy nem volt gusztusom kézbe venni. Ráadásul lapjaira is esett volna, ha belekezdek. Nem értem, miért kellett várni harmincöt évet az új kiadásig, míg végre a XXI. Század Kiadó méltó kötésben újra megjelentette.

Zsolt Béla a huszadik század első felének közismert, a Nyugat köréhez kötődő polgári írója volt, regényei és novelláskötetei jelentek meg, a Gerson és neje című regényét ugyancsak ajánlhatom. A zsidótörvények miatt behívták munkaszolgálatra, majd a nagyváradi gettóba került, és az úgynevezett Kasztner-vonattal, amely zsidókat mentett, Bergen-Belsenből sikeresen kijutott Svájcba.

Erről az időszakról, a váradi gettóról és a túlélésről szól a Kilenc koffer. A címben szereplő utazótáskák – amelyektől végül mindig meg kell válnia – egyszerre jelentik a civilizációhoz és a tárgyakhoz való hasztalan, értelmetlen ragaszkodást, ugyanakkor mementóként őrzik a meggyilkolt zsidók emlékét is.

A Kilenc koffer azonban nem tipikus holokauszt-regény, maga a koncentrációs tábor nem is jelenik meg benne. Jórészt visszaemlékezés az ukrajnai munkaszolgálaton elszenvedett, ép ésszel felfoghatatlan megpróbáltatásokra és a pokoli gettóra. Az utolsó harmada pedig a gettóból való szökés, az inkognitóban átvészelt vonatút leírása, amely legalább olyan izgalmas, mint egy thriller.

Zsolt Béla ide-oda ugrál az időben, miközben számot vet az életével, és azon töpreng, hogyan jutott ő maga, a családja és az ország idáig. Ezek a töprengések, az állapotrögzítések, és a gettó kibírhatatlan belső világának leírásai adják a Kilenc koffer legnagyobb erejét.

Olvastam már sokféle holokauszt-visszaemlékezést és regényt, de a Kilenc koffer teljesen új perspektívából mutatja be ezt a történelmi abszurditást. A szerző végig azon tűnődik, hogyan tudtunk mi, magyarok, ilyen magától értetődő természetességgel, végtelenül lojálisan segédkezni a zsidók elpusztításában. Azt vizsgálja oldalakon keresztül, reálisan megfestett jelenetek beékelésével, hogy az addig látszólag békés emberek miért és hogyan jutottak el a népirtásban való részvételig.

Azt boncolgatja, hogy vajon azok az emberek, akik évtizedekig együtt éltek zsidó származású szomszédjaikkal, miért voltak képesek egyik napról a másikra szó nélkül feljelenteni a barátaikat, hogyan tudták ridegen végignézni, ahogy begyűjtik őket, és miért működtek közre tevékenyen az elszállításukban. Honnan eredt az a vak gyűlölet, amellyel a zsidók kivégzését végignézték és elégedetten ünnepelték.

Nem olvastam még hasonló könyvet erről az időszakról, amely ennyire könyörtelenül élesen bemutatta volna, hogy mi, nem zsidó magyarok, milyen öntudatosan asszisztáltunk a zsidóság deportálásához. Ebből a szempontból nemcsak abszolút hiánypótló könyvről van szó, hanem sajnos nagyon aktuális kérdéseket is felvet.

Olyan érzékletesen mutat be embertípusokat, olyan finoman rajzol meg karaktereket, hogy egy idő után pontosan láthatóvá válik az olvasó számára: ők ugyanazok az emberek, akik napjainkban is velünk élnek, sétálnak az utcán, végzik a dolgukat, vásárolnak a boltokban.

Ugyanazok a férfiak és nők, akik ma egymásnak ugranak a legkisebb nézeteltérés során, és a legapróbb félreértés miatt nyilvánosan ordítanak egymással. Ugyanazok a kisszerű polgárok és parasztok, akik annak idején minden bűntudat nélkül szidták a zsidókat, és a halálukat követelték.

Vagyis ha ma létezne olyan politikai erő, amely a gyűlöletkeltést nemcsak finom eszközökkel, hanem konkrétan és élesben vinné véghez, ha szó szerint elvetné a gyűlölet magját, akkor ne legyenek illúzióink: ma is remek nyersanyagra számíthatna. Hiszen az a jómódú, pallérozott polgárság, amelyet már Zsolt Béla is csupán egy vékony, elenyésző rétegként írt le, amelyet a feudális múltból itt rekedt vidéki kispolgár és rosszindulatú paraszt őszinte szívvel gyűlölt, amelyre a műveletlen munkás irigykedett – ez a polgárság ma is ugyanolyan csekély része a társadalomnak. Nem is jött létre igazán az évszázadok során. Az a társadalom, amelyet Zsolt Béla kíméletlen éleslátással leír a Kilenc kofferben, ma, 2015-ben lényegében változatlan. Vagy talán még súlyosabb állapotban van.

Miközben olvasom a villamoson, hogyan gúnyolódtak a felcsillagozott zsidó honfitársainkon az „árja magyarok”, és milyen könnyedén tolták be őket a nagyváradi állomáson a vagonokba, hogyan törték el puskatussal férfiak, asszonyok és gyermekek csontját, szóval miközben ezt olvasom, könnyen el tudom képzelni, hogy hasonló történelmi helyzetben a mellettem ülő, látszólag nyugodt siheder vagy egykedvű nyugdíjas, valószínűleg hasonló elszántsággal ütlegelne engem is akár, ha erre parancsot és lehetőséget kapna.

Az a világ, amelyet Zsolt Béla leírt a Kilenc kofferben, egyáltalán nem múlt el. Sőt, itt kísért minden áldott nap, akkor is, amikor egy polgármester gondtalanul zsidózik, vagy amikor a Pázmány Egyetem diákjai határozottan követelik a holokauszt tantárgy bevezetésének és kötelezővé tételének eltörlését. Miközben pont azért kellene tanulnunk róla, mert nem értjük a lényegét. Attól félek, hogy tényleg nem tanultunk semmit a saját történelmünkből. A Kilenc koffer ennek a tanulási folyamatnak az egyik legfontosabb, talán utolsó állomása. Komolyan mondom: mindenkinek el kellene olvasnia.