Az ember ül a moziban Emir Kusturica koncertfilmjén, és nem nagyon tudja, mit csináljon. Nézzen persze, bámuljon, lesse a vásznat, csakhogy ott nem nagyon vár rá semmi, ami elvihetné a sötétből. Sötétben üldögélni azonban nem nagyon jó. Az Umca, umca macska-zaj esetében mindazonáltal nem is olyan rossz.
Szóval ül az ember a moziban, a premierhéten, öt másik nézővel együtt, és néha szerényen unatkozik, néha meg felröhög, aztán még ütemet ver a lábával, böködi a szomszédját egy kicsit, hogy nézze már, hogy ügyeskedik ez a telhetetlen Kusturica, aztán megint unatkozik egy keveset. Az Umca, umca valamiért hosszúnak tűnik, pedig sok jó összetevőjéből akár egy sűrű film is kijöhetett volna. De nem jött ki, és talán azért nem, mert Kusturica nem döntötte el, hogy mit akar csinálni: koncertfilmet, dokumentumfilmet vagy házimozit.
Valóban van az egésznek valami olyasféle hatása, mintha a laza és folyton hülyéskedő Kusturica csak összevágott volna kilencven percet együttese, a No Smoking Orchestra koncertjeiből és privát videóiból, házilagos használatra, amit egy piacérzékeny producer aztán kereskedelmi forgalomba hozott. Persze bizonyára nem így volt, valószínűleg Kusturica nagyon is komolyan gondolta az egészet, ami abból is látható, hogy milyen igényesen van megvágva a film, és milyen arányosan osztotta el benne a poénokat.
Az egész mégis kicsúszott a kezéből. Koncertfilmnek nem elég zenés, dokumentumnak nem elég informatív, gegnek hosszadalmas. Szól az őrjöngő balkáni rockos népzene, nézzük a sok pocakos együttestagot, lassan körvonalazódnak a karakterek is, kiderül Kusturica fiáról, hogy milyen hihetetlenül jó komikus, a többiekről, hogy mennyire szeretnek zenélni, Kusturicáról, hogy milyen rosszul improvizál a kamera előtt kvázi spontán veszekedés jelenetet, belelátunk a hajdani Jugoszlávia fergeteges lakásdesignjába, amikor az együttestagok otthonaiban forgatott házivideókat nézzük - és mégsem történik semmi.
Az egész Umca, umca Macska-zaj olyan, mint valami lábjegyzet egy zenekar magánhasználatú mitológiájához. Furcsa, öregedőfélben lévő férfiak bohóckodnak a kamerák előtt több-kevesebb meggyőződéssel, kicsit rájátszanak a nagy vígasságra és bumfordiságra, de láthatólag nagy örömmel zenélnek, ráadásul jól, de ennél nem több az egész. Kérdés, hogy kell-e ennél több. Mi a fenének kellene mindenből mélységes értelmet kipréselni? Gondolom, valahogy így viszonyult ehhez a filmhez Kusturica. Hát nem elég a tobzódó röhögés, a bepörgő zene, a sok különös alak: ellenzenészek, ellenszínészek, ellennyugatiak, ellenlaposhasúak felszabadult csapata? Elég is meg nem is. Umca, umca, umcacca.
