Megint egy értelmetlen amerikai remake. Ne tévesszen meg minket, hogy Egoyan rendezte - nem Atomot tett bele, csak néhány változtatást, ami eladhatóbbá teszi az újvilági piacon. Már a 2003-as francia eredeti (Nathalie, rendezte Anne Fontaine) sem volt egy nagy szám, amelyet az újrázók nemcsak fő vonalakban, de helyenként a legapróbb részletekig, mondhatni szolgai módon követtek.
Középkorú, felső középosztálybeli házaspár jó dolgában és tetemes szabadidejében azon tipródik, miért is nem gerjednek már úgy és annyit egymásra, mint húsz éve. A válságot egy születésnapi meglepetésparti indítja be, mert a régóta és sok munkával szervezett eseményen végül nem jelenik meg az ünnepelt férj, sőt az is kitudódik, hogy a múló évekre emlékeztető nehéz órákat inkább egy fiatal lánnyal töltötte (a francia változatban dugással, az amerikaiban ártatlan flörttel). Catherine, a megbántott asszony kicsit borong, aztán lép. Felbérel egy prostituáltat, hogy diáklánynak kiadva magát csábítsa el a férjét (az amerikai férj esetében ez amolyan hűségpróba lenne, és a férfinak természetesen ádáz ellenállást kellene tanúsítania).
A címszereplőnek (mindkét esetben) az aszszony kelti fel igazán az érdeklődését. Férfiakból, köszönik, nem szenvednek hiányt, de egy vonzó, okos, idősebb barátnő jól jönne. A nemi erkölcs és a házasság szentsége az amerikai mainstreamben témájú értekezést mellőzve legyen most elég annyi, hogy a két film döntő különbsége a címszereplő figurájában ragadható meg. A francia Nathalie (akinek még a nevét is a feleség, Catherine választja ki) csak a hét egyik felében prostituált, a munkaidőn túl az átlagos fiatal lányok életét éli; ezzel az erővel lehetne gyufagyári munkásnő vagy recepciós egy multinál, ahol szintén a cég egyenruháját viselve bocsátja áruba azt, amire kereslet van - legalábbis a film azt próbálja sugallni, hogy a prostitúció is csak egy foglalkozás. És Egoyan erre még rátesz egy lapáttal. Chloe önjellemzésével indít, amelyben magabiztos, választott hivatását elkötelezetten és jelentős szakmai tudással gyakorló dolgozó nőként mutatkozik be, akinek ügyes a keze, de még ügyesebb a szája, amennyiben a szavakkal is jól bánik.
E tetszetős énképet azonban hamar elcsúfítja az a jelenet, ahol Chloét olyanynyira megindítja az alkalmi fülkeszomszéd vécépapírsegélye, hogy személyes ajándékot akar rátukmálni. Ez a labilis lelkület ágyaz meg annak a lehetőségnek, hogy az egyszerű házassági dráma irányt vegyen a thriller felé... majd megálljon félúton, s végül se a pap, se a papné ne kapja meg a magáét. A francia változat javára szól, hogy nem veszi magát véresen komolyan - mellesleg jutalomjátékkal kínál meg olyan nagyágyúkat, mint Fanny Ardant, Depardieu és Emmanuelle Béart. Egoyan színészeire sem lehet panasz, Julianne Moore, Amanda Seyfried és a másodvirágzását élő Liam Neeson teszi ki a hármast, de a Chloénak csak az alkotói bátorság adhatott volna létjogosultságot. Már az is valami, ha mer könnyedebben, frivolabban közelíteni a házasság, a házastársi hűség szent tehenéhez, de az igazán nagy vállalás a fordítottja lenne: annak a beismerése, hogy a jó emberek jó házassága ér annyit, mint magos Déva vára, és egy kis prosti örüljön, ha Kőmíves Kelemennéként a gyönge hamvát adhatja érte.
