Barátságon és becsületen rágódó, tétován szorongó bérgyilkosok nagy bajba kerülnek. Ezt láttuk már, gondolhatnánk, de így még biztosan nem. Martin McDonagh drámaíró első filmje, az Erőszakik zseniális meglepetéseket tartogat a mozinézőknek. Márk Edina ezúttal sem egy mindennapi betevőt ajánl.
A címet rögtön felejtsük is el. Az Erőszakik (In Bruges) egyike azoknak a közönségriasztó magyar filmcímeknek, amelyek nemcsak egyszerűen rosszak, hanem veszélyeztetik is a film hazai karrierjét, mert tökéletesen félrevezetik a nézőt. Legjobb esetben is B kategóriás gagyi komédiát ígér, amelyet még unalmas estéken a tévében sem feltétlenül nézünk meg. (Noha el kel ismerni, hogy A Bruges-ben tükörfordítással meg nem lehetne eladni a filmet, szóval kellett volna egy kis kreatív agymunka ehhez.)
Az egész címprobléma azért olyan nagyon dühítő, mert egy igazán remek filmet hagyhat ki miatta a néző, miközben a bárgyú vígjátékra vágyók seregei valószínűleg óriási csalódással távoznak a moziból. Merthogy ez a film nem egy habkönnyű darab. Még akkor sem, ha az ember szinte gurul a nevetéstől a zseniális - némileg Oscar Wilde-ot idéző - poénözön hallatán. (Tapasztalatból mondom, hogy fel kell készülnünk az olyan nézőtársakra is, akik nem lesznek képesek abbahagyni a nevetést a tragikus jelenetek alatt sem, s mire elcsitulnának, jön is a következő poén.)
Pedig dráma ez a javából, kényszerpályán sodródó, lelkiismeretükkel küzdő bérgyilkosokkal, akiknek el kell dönteniük, hogy mi a fontosabb: a barátság, a becsület, esetleg a szerelem vagy egyszerűen az életben maradás? Ezzel a gengszterromantikus tematikával lehetne a legnagyobbat a bukni, mert ezt annyiszor láttuk már a vásznon, nagyjából ugyanúgy, ugyanazokkal a figurákkal és mondatokkal, hogy rendező legyen a talpán, aki át tudja ugorni az ingerküszöböt.
Martin McDonaghnak sikerült. Ráadásul magasan a léc felett. Pedig ez az első nagyjátékfilmje a bolti eladóként huszonvésen a brit színpadokat meghódító, ma már világhíres drámaírónak. Ezen a ponton szokták róla elmesélni, hogy Shakespeare után ő az első drámaíró, akinek Londonban négy darabját is játszották a színházak egyszerre, ugyanabban az évadban. (A magyar színházrajongók A kriplit, a Piszkavasat, az Alhangyát, a Vaknyugatot és a Macskabajt láthatták tőle.)
McDonagh csak 2004-ben kezdett filmezni. Első próbálkozása, a huszonhét perces Six Shooter rögtön Oscart is kapott rövidfilm kategóriában. Szóval tud valamit a kamera mögött is. Az Erőszakik pedig olyan első film, mintha a sokadik volna: zseniálisan rakta össze, feszesen izgalmas, nem enged meg magának semmilyen sallangot, nincs benne felesleges félmondat, sem túlzásba vitt gesztus. A tempót olyan mesterien diktálja, mint Orson Welles A gonosz érintésében vagy Sam Peckinpah a legjobb westernjeiben. Vagyis egyszerűen azt csinál velünk, nézőkkel, amit akar. Sírunk, nevetünk, megbotránkozunk, éppen akkor, amikor akarja, egy perccel sem előbb vagy később. Mint egy jó kis színházi kamaradarabban.
A helyszínválasztás ezúttal legalább olyan fontos, mint a remekül megírt a forgatókönyv. A főszereplő két londoni bérgyilkos egy elbaltázott akció után főnökük utasítására a belgiumi Bruges-ben húzza meg magát. Miért éppen itt, Észak Velencéjében, a csoki és a csipke fővárosában, s nem valami eldugott dél-angliai porfészekben? (Nos, ennek dramaturgiai oka is van, de azt nem árulhatjuk el.) Persze leginkább azért, hogy az egyik legfontosabb főszereplő maga a város lehessen, amely nem puszta helyszín vagy háttér. McDonagh az Origónak adott interjújában meg is jegyzi, hogy úgy akarta bemutatni Bruges-t, ahogy Niholas Roeg a Ne nézz vissza! című filmjében Velencét.
A film első perceitől fogva egyre bizsergetőbben feszül az ellentét a már-már idegesítően szép, tündérmesébe illő város és a sötét tónusú, vérrel és bűnnel alaposan átitatott történet között. Van valami perverz abban, hogy a Nagy Véres Végső Leszámolás egy olyan helyen bontakozik ki, ahol turistaszezonon kívül nagy a csend, korán esteledik, Hyeronimus Bosch festményei és más németalföldi remekművek lógnak múzeumi falakon, és Krisztus vérét őrzik egy üvegcsében.
Arról nem is beszélve, hogy számtalan poén és helyzetkomikum építhető arra, hogy a fiatalabb ír bérgyilkos, Ray (Colin Farrell) mennyire nem tud mit kezdeni magával ebben a kis ékszerdobozban, inkább a Bahamákon bujkálna, szapulja is rendesen Bruges-t, a legalpáribb módokon. Miközben társa, Ken (Brendan Gleeson) a klasszikus turista, útikönyvvel rója a macskakövekeket, csónakázik a kanálisokon, mindenhova belépőt vesz. Neki hála mi is alapos városnéző túrát élhetünk át a vásznon. Bruges városvezetői pedig már biztosan tudják, hogy életük legjobb szakmai döntése volt megengedni, hogy náluk forgassák le a filmet.
Az emberi szereplők is jó választásnak bizonyultak. Colin Farrellnek annyi arca van a szorongó, szuicid hajlamú hivatásos gyilkos szerepében, hogy öröm nézni. (A nyalókájától megfosztott óvodás arc különösen remek.) Brendan Gleeson nyugodt lelkű kisemberi figurájáról már nem is beszélve. A hab a tortán persze Ralph Fiennes, aki láthatóan lubickol a film egyharmadában neki jutó főgonosz szerepében. Szokásához híven ezt a szerepet sem aprózza el: tényleg félelmetes, s egyúttal nevetségesen kisstílű a figurája, mesteri aprólékossággal kidolgozva. Ja, és persze dől belőle a káromkodás, ahogy az egész filmből. Az IMDb moziportál kiszámolta, hogy az a bizonyos, angolul f betűvel, magyarul leginkább b-vel kezdődő szitokszó 126-szor hangzik el a 107 perces filmben.
S ha már itt tartunk, a túlérzékeny lelkűeknek nem feltétlenül ajánljuk a filmet, mivel brutálisan szókimondó, így a politikai korrektség is csorbát szenved, de egyáltalán nem öncélúan. Helye van. A kövér amerikai turistákon való gúnyolódásnak csakúgy, mint a rasszista törpe figurájának. De se ez, se a cím ne vegye el a kedvünket. Minden perce megéri.
