Egy bikaviadalon elhullik egy állat. Tetemét aztán Belgiumon és Franciaországon is áthurcolják, mielőtt spanyol földbe (vagy inkább vágóhídra) küldenék. Utolsó útját egyre több és egyre furcsább alakok szegélyezik.
Közben egy ötéves kislány - lehet, hogy éppen a televízió ártalmas hatásainak bizonyítására - azt képzeli, hogy ő bizony kisebb a létező összes állatnál. Aztán az lesz nagyon tragikomikus, amikor ezt a külvilág el is hiszi róla. És ez még csak az első tíz perc abból a több mint kétórás szürreális vízióból, amelyet Delphine Glezie francia rendezőnő álmodott vászonra.
Az idei cannes-i fesztiválon bemutatkozott alkotást a legtöbben Pedro Almodovar korábbi munkáihoz hasonlítják, ám Glezie az őrültséget, - persze ha ez egyáltalán lehetséges - talán még egy fokkal magasabb szintre emelte munkájában, mint a spanyolok filmes fenegyereke. Hogyan is férhetne meg különben egymás mellett az önmagát törpének érző kisgyerek, a majdhogynem véresen komoly(talan) házasságtörés, a vágóhíd és a kedvenc bikáját sirató torreádor, na és az apagyilkosság?
Furcsa koktél ez, amelyről beszélni szinte lehetetlen. Annyi azonban biztosan tudható, hogyha szeretni szoktuk a szinte agyament filmes őrültségeket, amelyek azért kellőképp meg is mosolyogtatnak, akkor érdemes belenéznünk Gleize filmjébe is. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Chiara Mastroianni remekel az egyik főszerepben. És ez az egy dolog ezzel a filmmel kapcsolatban véresen komoly...
