A mozitörténet legendáriumában előkelő helyet foglal el a Világok harca, igaz, hangjátékként. 1938-ban, mindenszentek estéjén hangzott el, a rendes esti rádióműsort megszakító rendkívüli híradásnak álcázva. Bár világosan fikció jellegű volt, a marslakók inváziójáról szóló adás mégis több ezer hallgatót tévesztett meg, pánikot keltve az Egyesült Államok keleti partján. A riadalmat egy huszonhárom éves fiatalember rendezése váltotta ki, aki Orson Welles néven vonult be a filmes panteonba. A H. G. Wells-regény újabb adaptációja hasonló hatást nem fog kiváltani, hiszen azóta oly sokan és sokféleképpen támadták meg bolygónkat, hogy azt még a legfanatikusabb mozirajongó sem képes számon tartani. Annyit azért biztosan tudunk, hogy a jelen kori populáris film legnagyobb mesterének, Steven Spielbergnek - a Harmadik típusú találkozások és az E. T. után - ez a harmadik alkotása, amelyben űrlényekkel találkozunk.
Az önmagát az univerzum középpontjának gondoló ember nem számol azzal, hogy egy távoli csillagrendszerről már millió éve figyelik, miként csetlik-botlik a Föld nevű bolygón. Ray Ferrier sem töpreng ezen, aki darusként dolgozik egy keleti parti kikötőben. Nem tölti el túlzott örömmel, hogy láthatásra a hétvégére megkapta két gyermekét, a nagykamasz Robbie-t és a kislány Rachelt. De majd csak túléli valahogy ezt a két napot, a fiú pimaszságát és a kislány állandó visítását. Ám nem ezt kell túlélnie, hanem a háromlábú űrlények, a triponok támadását, akik két nap alatt leigázzák a Földet. A hadsereg tehetetlen, senki és semmi nem képes megállítani a veszedelmes látogatókat...
A populáris film dramaturgiáját, a feszültségkeltés eszköztárát is megújító Spielberg most visszatér a hagyományos történetvezetéshez. Lassan, komótosan indít, hogy ne mondjuk, pepecsel; a néző pedig alig várja, hogy történjen már valami, hiszen mégiscsak a Világok harcára váltott jegyet, nem pedig egy félproli csonka család nevelési problémáit bemutató szociofilmre. Aztán jönnek a háromlábúak, és egyre gyorsul az iram, egyre rövidebbek azok a szakaszok, amelyeket az izgalom feldolgozására hagy Spielberg. A nagyszabású látványelemek a rendezőhöz méltón lenyűgözőek, és nem hiányoznak azok az apró ötletek sem, amelyek éltetik és utánozhatatlanná teszik a Spielbergalkotásokat. A most bemutatott film mégis különbözik az életmű többi darabjától.
A Világok harca - a műfaj elvárásainak megfelelő befejezést leszámítva - komor film. Nem a Föld veszélyeztetettsége, az űrlények támadása teszi azzá, hanem az emberek ábrázolása. Spielberg szinte ellentmond a populáris mozi kívánalmainak azzal, hogy egyetlen szereplővel sem tudunk őszintén azonosulni. Nemcsak a tömeghisztéria lehangoló jeleneteiről van szó, hanem a főszereplő figurájáról is. A Tom Cruise által megformált Ray Ferrier kimondottan ellenszenves alak, aki láthatóan nem tud mit kezdeni rokonszenvesnek nem mondható gyerekeivel. A populáris mozi hőseivel ellentétben nem alakítja a sorsát, hanem menekül. A történet szintjén a háromlábú lények, valójában a körülmények által rákényszerített apaszerep elől. És ez a menekülés jobban érdekli Spielberget, mint az űrlények támadása, amit nagy szakmai hozzáértéssel letud. Történik persze változás Ray Ferrier jellemében, a gyerekeihez fűződő viszonyában, de a főszereplővel való teljes azonosulásig nem jutunk el. Nem dicsőül meg a kisember, legfeljebb két nap után hazaviszi a kislányt - a nagyfiú időközben önállósítja magát - az anyjához. A Földet sem az emberek mentik meg, hanem a parányi, láthatatlan vírusok, amelyek ellen tehetetlenek a háromlábúak. Így aztán furcsa, ellentmondásos érzésekkel távozunk a moziból, miközben tudjuk, az évad egyik legjobb darabját láttuk.
