Nagyjából érthető, mi vezérelhette Guillaume Canet-t: fogta egy korai személyes emlékét, átformázta hódolattá egy életérzés iránt, és a valószínűsíthető eredeti csalódását kijavította, mintegy csorbát küszöbölt. Sajnos, közben elfelejtett felnőni a feladathoz, és máshol süllyesztette középszerűvé.

Nem kell nagyon mélyen magamba nézzek ahhoz, hogy tiszteletet és rokonszenvet találjak Canet szándéka iránt, amellyel kettős főhajtásra vállalkozott: egyrészt a csattanót leszámítva jelenetről jelenetre lemásolta a 2008-as francia  Riválisok at, amelyben ő játszotta a főszerepet, másrészt a legapróbb részletekig megidézte a 70-es évek gengszter-zsaru-műfajfilmes világát, azt a masszívan szürkével kevert pasztellszínű és visszafogottan elegáns vakmerőséget közvetítő miliőt, amelyben Lumet, Friedkin, Pakula, Eastwood és oly sokan mások öregbítették az amerikai nagyvárosi krimi hírnevét, hogy a San Francisco utcáin, Starsky & Hutch és társai sorozatokat ne is említsem.

Azonban Canet nem egyensúlyoz kellőképpen, és a látvány tartozékaival vesződik ahelyett, hogy több figyelmet fordítana a történetre. Pár egyéb apróságot leszámítva ugyanis a Vérkötelék ott lazul ki végérvényesen. Mindhiába van tehát egy gyönyörű, mintegy a 70-es évek lámpás tévéiből előszivárgó krimizsáner-hatás, sok nagy nevet felvonultató szereposztás, némi rablásjelenet, klasszikusra koreografált autós üldözés, ha mindezt egy vérszegény és közhelyes történetben tálalja.

De nem lenne igazságos ennyire egyszerűsíteni, hisz a dolog módfelett ígéretesen indul. A brooklyni nyomozó Frank (Billy Crudup) hétköznapi teendőit végzi, azaz rajtaütésekben és letartóztatásokban vesz részt, majd a börtönből feltételesen szabaduló bátyját, a rabló Christ (Clive Owen) hazaszállítja és frissen műtött apjával (James Caan) beszélget a család fájdalmas múltjáról, mindeközben szerelme fiúját, a rendkívül erőszakos Scarfot (Matthias Schoenaerts belga színész) börtönbe záratja. Tisztességes, ám kissé bátortalan fiú, akinek vállát mindezek a családi, munkahelyi és párkapcsolati problémák alaposan nyomják. Canet a lassan kibontakozó eseménysort szépen fényképezi, a hangulatot képi és zenei szempontból a negyven évvel korábbi New Yorkba ügyesen helyezi el, és lassacskán a fókuszt átállítja a bűnöző bátyra, akit Clive Owen remekül testesít meg. Ez így eddig rendjén is lenne. James Gray és Canet forgatókönyve azonban szinte észrevétlenül elkezd közhelyektől hemzsegni és számos ponton érdektelenségbe fullad, a látványvilág pedig apránként másodlagosságot kap a narratív foghíjak mellett. Megjelenik a prostituáltat domborító Marion Cottillard, akinek játéka tovább fokozza a hiányosságokat. A testvérek rövidesen egymás ellen feszülnek, hisz míg egyik védi a törvényt, a másik öl és rabol, viszont egymás elveszejtésére szeretetből nem törnek. Azonban sem meglepetés, sem csattanó, sem kivételesen bravúros fordulat nem következik be, s egy immár langyos, időben nagyokat ugró és kissé hosszúra nyúló filmnek várjuk a végét. Canet ott is téved, hogy az eredeti francia film egyik-másik erőteljesen buja jelenetét prűd érzelgősséggel forgatja újra, s a végét is úgy igazítja, hogy még véletlenül se rontson a hollywoodi happy endek statisztikáján.

Igyekeztem nem lerántani annyira a filmet: dicséretet is érdemel, hiszen amíg a film első óráját nézzük, Owen és Crudup játéka, illetve a szögletes autók, a trapéznadrágok, a cigarettafüst hiányában mégis mintha állandó ködben úszó belső terek, a belga színésznek a Bikanyakból ismerős és hideglelősen kegyetlen tekintete rendkívül jól alapoz, elvárásainkat magasan röpteti. A húzós zenesáv is segíthetne rajta, de pusztán csak van, mivel az aláfestenivaló hullámzás elmarad. James Caan pedig mindhiába ikonikus színészóriás, ennyi erővel a gügye mondatokat egy kisebb kaliberű társa is elrebeghette volna. Ezért találom elhibázottnak a második órát, azt a játékidőt, amikor minden alapozás dacára a dolog nemigen emelkedik tovább, és aminek felfelé kéne görbülnie, leragad és mitagadás, csalódást csalódásra halmoz. Amivel gazdagodhattunk volna, arra legyinteni kényszerülünk. Kár érte.