Egy ló, amely tán csak Torinóban nem járt, amúgy átgaloppolt az első világháborún, és egy rendező, aki már semmit nem kockáztat azzal, ha képtelenségekbe fog – legfeljebb bejön.
Volt egyszer egy Amerika
Steven Spielberg, nyugodtan mondhatjuk, mindent elért a saját szakmájában, nincs igazán benne bizonyítási vágy, hátradőlve gondol ki akár merész, akár biztosra menő új projekteket, önmaga mecénása, de legalább is ajtót az orra előtt már senki nem csap be. Legfeljebb ez az a háttér, amellyel az ember belevág a Hadak útjánba, amely nem attól truváj, hogy egy ló szemszögéből mesél el egy történetet, hanem mert a film maga körülbelül a harmincas-negyvenes évek Hollywoodjának mézeskalácsházát modellezi újra. A párhuzam természetesen elkerülhetetlen a hamarosan bemutatandó The Artist – A némafilmessel, amely szintén egy régi kort idéz meg azzal, hogy látszólag anakronisztikus eszközökkel, valójában önreflektív módon (vagy a kettő együtt) tálalja a sztorit. Bár Spielbergnél szinte egyáltalán nem kacsint senki sehová, inkább tényleg azt próbálta elérni, hogy olyan filmet forgasson, amely akár az Elfújta a szél évében is készülhetett volna. Ismertető jegyek: teátrális gesztusok, hatászsúfolás, kismonológ, nagymonológ, nagyzenekar. Még a színvilág is egy olyan alkotói hangulatot mitizál, amikor a rendező egyszeriben rácsodálkozik a mozi legmodernebb csodájára, a színes filmre, és így szaturálja-szűrőzi agyon a kockáit, jóllehet az évtizedekig archívumban porosodó kópiákon mindabból mára leginkább az őszi mézsárga maradt meg. És ez bájos.
Hátrafelé nyilazva
[img id=339638 instance=1 align=left img]A Hadak útján persze nem készülhetett volna 1939-ben, ha röviden akarok fogalmazni akkor azért, mert még nem volt Hollywoodnak egy Spielbergje. És ezt ne úgy értsük, hogy mert a rendezőzseni épp hétéves volt, hanem úgy, hogy egyszerűen nem álltak az ipar rendelkezésére olyan – esetleg konkrétan tárgyi – eszközök, amelyekkel bizonyos itt látható jelenetek kivitelezhetőek lettek volna, másrészt valóban egy spielbergi világnézet, de minimum a mozi hatásmechanizmusáról való elképzelése kőkeményen jelen van e mostani eposzban. Persze, hogy egyébként az ő attitűdje is Hollywood őskorából csírázott ki, hiszen maga ezen nőtt fel, de attól még hozzátette az évtizedek alatt, ami a sajátja. Most pedig talált magának egy – a színházak érintésével – az elmúlt években úgy, ahogy felkapott, korábban alig-alig ismert regény, amelynek negédes bája és naiv meseszeretete valamiért meggyőzte őt, hogy filmet készítsen belőle. Mindez egyébként még csak nem is indokolja a taglalt formát, meglehet annak csak apropójául szolgál, mert az ötlet esetleg évek óta lapult a fiókjában. A kettő házassága azonban boldog frigynek tetszik, akármennyire is az észérvek ellen való mindez.
Zsebkendőt vigyünk
Mert egy ilyen úri hóbortot, egy giccses ömlengést jobb ízlésű körökben minden különösebb teketória nélkül dobnak kukába, mert ne tessék velünk bohóckodni, jó hogy nem CGI-zzük ide a Clark Gable-t. És tényleg még az az isteni szerencse, hogy az ember időnként kényszerítve van, hogy megnézze azt is, ami helyett pedig inkább lapátolna havat önkéntesen adó- és kormányhivatalok kocsibejárója elől rövidnadrágban, mert egyszer csak kiderül, hogy a film varázslatos módon rendben van. Persze hogy ömleng az istenadta és persze hogy kisállat-tartóként is értelmezhetetlen, hogy elmegyek a háborúba, csak hogy lovam mellett legyek, meg aztán Spielbergnél Spielbergebb (sőt ha egy házzal odébb készült volna, azt mondanám, a Disneynél is Disneybb) az eszköztára, amellyel papír zsebkendő-gyilkossá kíván avanzsálni, de valamiért ez meg van bocsátva. Nem feltétlen, mert tényleg telesírjuk a szomszéd télikabátját, bár találkoztam olyannal is, sokkal inkább mert valóban képesek lehetünk mindezt egyfajta retrózásként felfogni és ez így már ad az egésznek egy olyan többletet, hogy okkal foglalja el a helyét a 2012-es palettán.
Kinek ajánljuk?
- Akik imádják az ős-Hollywood hangulatát.
- Akiket kíváncsivá tesz, hogy művészkedik egy kommerszfilmes.
- Aki valamilyen csoda folytán hallott már a regényről korábban is.
Kinek nem?
- Aki nem fog itt posztmodernkedni, tökös mozit akar kólával és kész.
- Akinek a világból ki lehetne kergetni az összevont szemöldökkel a messzi távolnak elmondott Scarlett O'Hara-i monológokkal.
- Aki Ryan közlegény megmentését sejt.
7/10
