Luc Bessont most vagy elhagyta kimagasló tehetsége, vagy egyszerűen csak elment a józan esze.
Az már jó ideje nyilvánvaló, hogy Bessonnak nincs kedve a rendezéshez, szívesebben marad a háttérben, produceri munkákkal bíbelődik és alkalmanként ír egy szösszenetet. Az okok egyelőre még nyitottak, talán egy igazán zseniális ötletre vár, egy eredeti forgatókönyvre, vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy beindult a francia nagyüzemi filmgyártás, és sorban jönnek le a szalagról olyan filmek, mint a Taxi sorozat, vagy a Yamakasi, esetleg elfogyott a spiritusz. Egy másik vélekedés szerint Besson váltása az igénytelenebb filmekre pontosan a francia film felemelkedését szolgálja, s ha továbbra is ilyen szép bevételeket termel Hollywoodból importált popcorn-filmjeivel, hamarosan a francia filmművészet reformemberévé válhat, aki biztos anyagi hátteret teremt hazája művészetének. Mindez persze csak találgatás, a Yamakasi azonban tény, mely felett nem hunyhatunk szemet.
A történet egyszerűsége, mely szerint hét fiatalember a toronyházak megmászásával egy újfajta életformát teremt, mit sem törődve azzal, hogy közben gyerekek példaképeivé válnak, leginkább a hagyományos mesék világát idézi. Akárcsak dialógusai, szereplői és a film üzenete, mely helyenként olyannyira szájbarágós, hogy egy négy éves gyereknek sem okoz gondot a megértése. Nem négyéves gyerekként azonban ezért a teljesítményért súlyos mínusz pontokat vagyunk kénytelenek kiosztani, melyet a látvánnyal és az akcióval próbálnak ellensúlyozni, nagy szerencséjükre nagyon is ügyesen. A szereplőkről készített rövid portréfilmek, melyek sematikusan vázolják a hét 21.századi Robin Hood jellemét, jól eltalált, az a jelenet pedig, ahol keringőre kerülgetik egymást a rendőrök és a Yamakasik egy palotában, kimondottan vérpezsdítő. Illetve őszinte lelkesedésre ad okot a végére kihegyezett vallomástétel, ahol minden idők legnagyobb füllentését hallhatjuk, mellyel valaha is elő mertek hozakodni.
Szóval a főszereplők tisztasága, a francia rendőrség szokásos ügyefogyottsága, akik ezúttal mindennél fontosabbnak tartják néhány falmászó sittre vágását, mint a helyi maffia kézre kerítését, a beteg gyermek utolsó pillanatos megmenekülése mind arról győzködik a nézőt, hogy mesével van dolga. Ha nem is a legjobbal, mindenképpen emlékezetessel. Elvégre ki látott már komoly filmben olyat, hogy emberek meggyőződésből toronyházakat másznak napfelkeltét nézni, mások hibáját bevállalni, Robin Hoodként gonosz gazdagokat kirabolni, s minden gonosztevővel elbánni.
Na ugye.
