Ez a sajátos független road movie üdítő meglepetés napjaink hatásvadász és nagyívű zombifilmjeinek palettáján.
1968-ban George A. Romero Az élőhalottak éjszakája című filmje forradalmi áttörés volt. A haldokló, komolytalanná vált vuduzombis metazsánert lecserélte sci-fi disztópiára, a fantasztikumot racionális okfejtéssel váltotta fel. Aztán a nyughatatlan mester dupla trilógiát kerekített a revizionista alműfajnak, növekedett a zombiláz. Mára Romero a múlté, van helyette kisstílű és semmitmondó The Walking Dead és egy „variációk az Alkonyatra” csoportba illeszthető tinizombi-romkom, az Eleven testek. Brad Pitt tavalyi, heroikus szerepvállalása pedig már csak agy a tortán. Ezalatt Jeremy Gardner az amerikai filmgyártás független részlegében uzsonnapénzből összedob egy kőkemény zombiapokalipszis-drámát.
A 2012-es Lételem annak ellenére, hogy idecitálja az alműfaj összes kellékét, szerencsére nem agyvelős pirítóst kínál uzsonnára szemgolyós pizzával. A zombivírus terjedését és óriási méretű pusztítását inkább csak háttérelemként építi be a cselekménybe, mellőzve mindenfajta kizsigerelést, és meghagyva a reflektorfényt a redneck főszereplőpáros durva tettlegességbe torkolló lelki vívódásainak.
Ben és Mickey ex-baseballjátékosok, akik céltalanul bolyonganak New Englandben, miután szinte az egész emberiséget megfertőzte egy vírus. Különböző túlélési stratégiákat dolgoznak ki. Tudják, hogy a nagyvárosokba nem mehetnek, így konzerven és vízen tengődve, erdei utakon barangolva próbálják elkerülni az élőhalott hordát. Közben persze egymás agyára mennek. Ben képes alkalmazkodni a helyzethez: filozófiája szerint csak akkor élhetik túl a dolgot, ha úgy viselkednek, mint a cápák – azaz állandóan mozgásban vannak –, ha megállnak, elvesztek. Ám Mickey ezt korántsem így látja. Barátjával ellentétben ő nem hisz a nomád életmódban, vissza akarja kapni civil életét. Le akar telepedni az egyik, útjuk során üresen talált házban, ágyban akar aludni, és lehetőség szerint a másik nem szépségének is hódolna. Betegesen ragaszkodik egy női hanghoz, melyet egy kósza rádióhullámon keresztül fogott be walkie-talkie-ján, és nem átall egy rátámadó női élőhalott keblei láttán magához nyúlni. Ben egyre inkább kezd az agyára menni főnökösködő stílusával és Robinson-tempójával.
Így a kérdés lassan nem az, hogy túlélik-e a zombiapokalipszist, hanem az, hogy kibírják-e egymás társaságát.
Az elsőfilmes Jeremy Gardner ezt a helyzetet kiválóan artikulálja filmjében. Az egész egyfajta terápiává lényegül, szemtanúi leszünk egy valódi emberi drámának. Mindemellett a rendező igen erőteljesen reflektál saját filmkészítői státuszára is. Itt ugyanis nem A-kategóriás sztárok adnak be maguknak halálos betegséget okozó vakcinákat, hogy a holtak előtt láthatatlanná váljanak, mint a Z világháborúban, csupán két szerencsétlen átlagember menti a kispályás seggét a veszély elől. Ráadásul az egyik főszereplőt, Bent maga a rendező alakítja, míg Mickeyt, szintén egy lelkes amatőr, Adam Cronheim formálja meg. Játékuk hiteles, kellő mértékig vicces, de korántsem nevetséges. Amellett, hogy a hangsúly valójában kettejük kapcsolatának viszontagságain van, végre képesek velünk elhitetni azt, hogy az ilyen témájú filmekben nem csupán szélsőségesen jó vagy rossz karakterek lehetségesek.
Gardner ráadásul a minimalista stílus mellett fokozottan ügyel arra, hogy kerülje a belezős szekvenciákat, mellyel mesterien védi ki az olcsóságból adódó lehetséges öngólt. Szintén mellőzi a gyors, éles vágásokat és a felfokozott akciót. Ehelyett impozáns kamerakezeléssel kíséri végig egyszerű hőseit kálváriájukon. A műfajt jellemző zúzós soundtrack helyett az utóbbi pár év legjobb indie-számaival festi alá a két férfi hangulatait és cselekedeteit.
Ez a sajátos független road movie üdítő meglepetés napjaink hatásvadász és nagyívű zombifilmjeinek palettáján. Pár pillanatra valóban elhisszük, hogy annak, ha szinte egyedül maradsz a Földön, van egy naposabb oldala is…
