Egész a bokámig leeresztett fekete drapéria fogad. Aztán valami furcsa zenét hallok: öblös női hangok zökkentenek ki, illetve be a játékba. Egy Kiss Erzsi Zene. Hagyom, hogy bódítson, működik a dolog, bár erősek a kontúrok. Jól esik, igazán.

Függöny fel, a kábulatot illene eloszlatnom? megteszik ezt helyettem. Éles színek vágnak a szemembe. Zöld, barna, fémes csillogás. És egy feszes női hát. Azzal az előbb említett fémes csillogással.

Szép. Aztán összerándul, és követi példáját az ember gyomra - rikácsoló hanggal és színekkel rázza le magáról az esőcseppeket Csákányi Eszter, Frau von Wahl. Mellette Pelsőczy Réka, mint fekete gyászruhába bújtatott, húsz évnyi bujaság. Erna. In medias res századeleji asszonyi csevej a temetésről, melyről ez utóbbi két hölgy érkezett. Bár jóval fontosabb, hogy az ezüstös csillogás kihagyta a végső búcsút. Először csak pletyka szintjén jelennek meg a szereplők, szó, mi szó, szép számmal van belőlük, a társadalom színe-java bemutatásra kerül. Mindezt 1911-ből.

Mégsem nyomaszt a "tömeg". Hamar megkapjuk a kibogozásra váró szálakat, kuszaság mellőzve. Legalábbis higgyük azt. Adott egy izzólámpagyáros, Lukáts Andor és felesége, Genia, Szirtes Ági személyében, egy Anna Meinhold-Aigner nevű színésznő exférjével, dr von Aignerrel, a szerepekben Bodnár Erika és Ujlaki Dénes, Natter, a bankár és hitvese, Adele, őket Lengyel Ferenc és Fullajtár Andrea játszák?a házasság "szent kötelékében" fuldokló párok. A "statisztéria" pedig egyik pillanatról a másikra életbevágó szerepeket kap. Mert tény, hogy a harcok főleg az előbbiek között folynak, a csatákat viszont nem csak ők vívják.

Hiszen a másik pólus az elhúsosodó generációval szemben a pimasz fiatalság. Otto, a színésznő deli fia, Erna, a mondhatni bomlasztó szőke szépség, Gustl, aki a szenvedély egy másik végletében lubickol, a Katonában fanatikus buddhistaként, Demeter Stanzides, főhadnagy (!), akinek rangja nem fedi valós értékeit , Paul Kreindl úr, aki már szinte hozzánőtt a díszes társasághoz, ám a mikor és a hol kérdéses, mi több, felejtendő.

Erősen elkülönül dr Franz Mauer, az orvos, Hofreiter-házaspár régi barátja. Józanságával és téblábolásával eleinte csak jelképesen, aztán viszont ténylegesen is a békítőbíró szerepét játssza. Ám egy ilyen korcs világban a békítőbíró is csak korcs lehet.

De hogy mire is ez az össznépi színjáték a Bécs környéki Badenben?

Vanitatum vanitas.

Komplexusok.

Illetve egy velejéig romlott, öntörvényű századelő, már ha az ürességet, a komolytalanságot romlottnak tartjuk. Talán ez tényleg nem romlottság. Más kor, más eszmékkel, más szabályokkal. Ahol nem kérhető számon egy gyárosnén az a merev tartás, amit magára erőltetett, hiszen mindenki ezt várja tőle. És az is természetesnek tűnhet, hogy vele szemben a férje, már-már nevetségesen fut minden szoknya után, férfiasságát bizonyítván. Mert persze érzi az asszony, hogy ez csak játék, vagy egyszerűen így kényelmesebb. A harsogó zöld gyepen statisztálni férjeura kisded játékaihoz. Hát, legyen.

Ám, térjünk vissza ahhoz a végső búcsúhoz. Ugyanis itt hiba csúszik a tökéletesre maszkírozott mindennapokba. A levegő izzik az erotikától, a mozdulatok perzselnek. Szinte állati ösztönöket hánynak egymásra, ugyanakkor érzi az ember, hogy itt két vad kamasz, húzd meg, ereszd meg játékával állunk szemben. Játsszuk azt, hogy?. És játsszák. No meg persze, elhiszik. Egymáshoz feszülés, egymásnak feszülés, mind testileg, mind lelkileg. Közben pedig ujjongunk, hisz ez nekünk jó. Lukáts Andor kivillantja a foga fehérjét, a maga démoni valójában sátáni kacajokat és torz arcokat vágva duhajkodik, fel-alá rohangál, vet bukfencet. Ebben a játékban viszont Friedrich alulmarad. Mert nem csalták meg. Férfiúi önérzet erősen sérül és támad. Minthogy mást nem tehet. Mert ilyen nincs. Friedrich Hofreitert nem lehet csak úgy, büntetlenül nem megcsalni. És a tőrdöfés a sarok alól kibányászott levél sorai által: "mert maga, Genia szereti őt, mindennek ellenére". Ezért a hűvös vallomásért kár. Friedrich elutazik - még az első felvonás végén - , nem törődve a romokkal, könnyekkel, bimbózó szőkékkel. Azokkal talán mégis. Csak azokkal. De erről később.

Mert Badenben maradnak a tükör széttört cserepei. Füllesztő nyárban viszont tükröződik a Nap. És látni véljük a ráncokat, az elhalasztott lehetőségeket. Kundera után szabadon: A lét elviselhetetlen könnyűsége. De nem akarom felmenteni Geniát sem, ragadós a romlottság, kiváltképp, ha bennünk is leledzik. Nem kellene 180centis tengerész-zászlós, igazán. Bőven elég, hogy hímnemű. Hogy ott van. Ráadásként még fiatal is, mi több, szemtelenül fiatal, nőt lát bennünk, csupa nagy betűvel?hamar feledésbe merül, hogy bármennyire kicsinyes a bosszú?..de édes. A forrófejű ifjúság először csak őrült zavarba jön. Nagy Ervin bájosan feszeng, aztán gyötrődik, hogy mit is keres a combján Hofreiter asszony keze. Aztán már hiába önti nyakon magát egy kancsó hideg vízzel, komikussá válik. Genia keserűen csillapítja, itt már nem lehet székeket törni és hősszerelmest játszani. Hová lesz akkor a férfiúi büszkeség, a tartás? Ami, mint tudjuk, mindenek előtt?.

Mindeközben az elviharzott Hofreiter a nemrég még a térdén lovagolt Ernával mássza az Aignerturmot. A lány illatos, üde, harmatfriss, a gyáros pedig még Badenben vérszemet kap. Újabb játék, vadászat veszi kezdetét. Hogyan hitessük el a lánnyal, hogy nő, hogy ő az, akire egész eddigi eltékozolt életünk során vártunk, hogy mindent hajlandóak vagyunk feláldozni érte? Igazából ez semmi. Hogy menjünk biztosra 50 felett. Húsz évnyi naivitásnak pedig rendkívül hízelgő, hogy Ő a mi testünket vetkőzteti a szemével, hogy valóban szépek, üdék, frissek és harmatosak vagyunk, egyáltalán, kellünk neki. Is. Mert Ernát sem kell félteni. Flörtöl ő fűvel-fával. Nem kell megerőltetnie sem magát, elég egy sokat sejtető teniszszoknya, izzadságtól nedves nyak íve, kacéran dobált kócos tincsek - turkálni lehet a csodálók népes táborában. De mégis, fogjuk arra az alig két x-re. Mondjuk, hogy neki még ér. Pláne, hogy aztán ez a lány valóban beleszeret az idősödő úrba. Asszonyruhába bújik. Megint mások a játékszabályok, de a szabályokat, végül is, mi alkotjuk, hát változzon, az élet olyan banálisan egyszerű, ő szeret, én szeretem, ide nekem az oroszlánt is!

Naná. De nem számoltunk azzal, hogy ehhez a játékhoz már van játszótársa a mélyen tisztelt úrnak. Így lesz belőlünk nyűg, kolonc, "gyermekem". A megalázottságnak is vannak bugyrai?.Ekkor azonban, a második felvonás végén még hevesen csókokat dobálunk, és hiszünk a fehér lóban, meg a szőke hercegben. Kár, hogy az ősz hajszálak acélos fényét nem vettük észre?.megspóroltunk volna egy pofont az élettől. De hát valamiből tanulnia is kell a rózsaszín lelkületű fiatalságnak? És különben is, ki vagyunk éhezve valami őrült szenvedélyre, el akarunk égni, legyen az héja-nász - hiába a nyakra csorgatott jeges víz, vagy a fagylalt elszopogatott kiskanál formájában, le nem hűt semmi- veszni kell. Lehetőleg minél teljesebben. .

A második felvonásban azonban nem csak ilyenfajta hegyet mászunk? Összefonódik két szál, az Aigner-házaspár élete a Hofreiterékével. A két férfi gomolygó szivarfüstben csodálkozik rá a "különös véletlenekre". Teremtés koronái, ha találkoznak?A házasságtörés közös problémáján elmélkedve hangzik fel a cím, miszerint a lélek egy távoli vidék. Lukáts Andor és Ujlaki Dénes viszont felettébb közel van. Jólesőn fújják a nézőtérre a kénköves valóságot, jelzem, pokoljárásra invitálnak. Nem lehet nem menni. Egyszerre iszonytató és őrülten vonzó. Kell ennek a két hiénának a szaga, a mozdulata, a cinizmusa,az üressége. Mire eszmélnénk, addigra már rég felmentették magukat bűneik alól, mondván, hogy a rend nem természetes, az ember a káoszban érzi jól magát. Nők közötti káoszban.

Mindezt felvezetve, jó fél órával korábban, Adele Natter dühödten kérdezi Hofreitertől, hogy csak van más is a nőkön kívül, de a férfi pusztán a szünetet említi egyik, illetve másik nő között, valamint szórakozottan beszél gyárépítésről, országok leigázásáról, szimfóniák írásáról, milliókról?.mindez mellékes. Hogy mennyire? Olyannyira, hogy leértékelődnek az érintések, a csókok, leköpünk mindent, ami mögöttünk van, és banálissá tesszük a rég-volt szeretőt, amikor az görcsösen magáz, mi viszont szégyentelenül tegezzük. Adele, Fullajtár Andrea frusztrált pikantériájával, torzult arccal próbálja még tartani, amit lehet? főleg valami ócska női büszkeséget. Mindez kevés. Marad a nagy mackó, Natter, és az anyaszerep. Nem áltatunk senkit, ez nem elég. Viszont ilyen kettős hátvéddel támadást lehet indítani leigázott büszkeségünk megmentéséért: nevezzük Demeter Stanzidesnek a fegyvernemet.

Káoszt akartak. Megfűszerezve tömény iróniával, valóban halálosan röhejes az élet. Ebben egyet ért Friedrich Natterrel, akivel pletykalapi rágalmazás miatt párbajt kezdeményez, de persze Natter jelleméből adódóan sikertelenül. Marad hát valami sokkal izgalmasabb, sőt, a hiúságának jobban hízelgő megoldás. Beleköt Ottóba. Szenvtelenül és ásítozón a megcsalt férj dühödt maszkja mögött. Pániktól ittasan és megrészegülten végez a fiúval. De ez nem ilyen egyszerű. A harmadik felvonás második része maga a kitartott pillanat. Ide már falakat emeltek az előbb még vidám teniszpartit övező Hofreiter-házból, megint az a feszült rend, ami a tárgyakat illeti, fémszékek. Ebben a térben vajúdik Genia, várja a hírt a párbajról. De kegyetlen a sors. Mert Anna jön, a színésznő, de ez a szó itt nem él, mint boldog asszony, anya nyújtja baráti jobbját Geniának. Közben tőrt forgat meg a téboly határán álló asszonyban, amikor kiderül, tudott a viszonyról. Genia összetörik, hirtelen szerepeket váltunk, nem anya és szerető, hanem szétesett-megesett nő és támasza lesznek. Ekkor lép be Friedrich. Az elmaradhatatlan rezignáltsággal. Nem tud mit kezdeni Otto anyjával, kezet csókol neki, dervistáncba kezd vele, összevissza beszél, aztán kidobja a házból. Ocsúdásra sincs idő.

Izzik a levegő. Csigalassúsággal tudatosul Geniában a hír: "Meghalt." És onnantól ez a két ember nem ismer se istent, se embert. Egymást tépik, cibálják, Szirtes Ági a bomlás határára tereli azt a feszültséget, amit Geniának hívunk. Önmagát mégsem hazudtolja meg. Mauer doktor megérkezésekor már egy marék görcs, de tudja, mi a dolga, mi a racionális lépés ebben az esetben, ő közli a hírt az anyával. És mi Hofreiter indoka? "Mégsem lehet balek az ember" És ha a fekete kabátja mögé bújunk, valóban.

Ő viszont leveti magáról. Megint előtörnek a vadállati ösztönök, mert talán rájön, hogy ezzel tényleg túllőtt a célon?vagy ez naivitás? Inkább már saját szánalmas és kétségbeejtő helyzetétől való undorában nincs más. Erna még a mosástól nedves hajjal - megint a víz - belecsimpaszkodik ebbe a roncsba, annyira tiszta, annyira pezseg benne az élet, hogy ettől felfordul a gyomra. Egy pillanatig azt hihetnénk, hogy megbomlott az elméje, artikulálatlan, ősi üvöltéssel okádja ki magából azt, ami feszíti, a lány persze ettől halálra rémül. Meghasadt a varázstükör, újabb szilánkokon taposunk.

Ám az élet megy tovább. Dudaszó hangzik a távolból, megérkezett Hofreiterék fia. Mindent ki lehet bírni. Higgyük azt. Át lehet lépni mindenen. A gyáros térde megrogyik, miközben fiához siet, én pedig egy merő kába lüktetés lettem.

Fekete függöny ereszkedik a csimpaszkodó üdeségre. Korszakokat zárunk le, elvarrunk és lógni hagyunk szálakat - ki-ki maga varrogasson otthon is. A napsárga nyári ruha vidáman ragyog Pelsőczy Rékán, miközben lassan bekúsznak a már ismerősen csengő taktusok, és elnyomják a fuldokló zokogást.

Mindez korrekt. Az elnyomás is, a zokogás is. Hisz most még rögöket hajítunk naivitásunk sírjára. Aztán - előbb-utóbb - felszárad ez a víz is. Addig nyalogathatjuk sebeinket, és rácsodálkozhatunk a világra: fájni is tud.

A nézőtéren pedig, döcögő taps közben, remény-szag terjeng: meg lehet cáfolni a darab címét.