Donald McNichol Sutherland Kanada New Brunswick tartományában található Saint Johnban született 1935. július 17-én. Édesanyja, Dorothy Isobel McNichol háztartásbeli volt, édesapja, Frederick McLea Sutherland pedig sokáig ügynökösködött és villanyszerelőként dolgozott. Kisgyerekként éppen csak túlélte a gyerekbénulást, majd, talán ennek szövődményeként, olyan reumatikus láz gyötörte, hogy az egész negyedik osztályt otthon, ágyhoz kötve kellett töltenie. Ráadásul csúnyácska gyerek volt, magas, hatalmas fülekkel, amiért a suliban Dumbó volt a beceneve, és mindig csúfolták. Egyszer megkérdezte édesanyját, hogy jóképűnek tartja-e, mire az anyukája csak annyit tudott mondani: „Nagyon karakteres az arcod, drágám”. Az innen fakadó gátlásait éveken át nem tudta levetkőzni.

Bár korán megszerette a színészetet, sokáig a rádiózás vonzotta: egy darabig műsort is vezetett, és DJ is volt, illetve a Torontói Egyetemen mérnöki diplomát szerzett – igaz, elvégezte a drámatagozatot is.

Bár élete nagy részét az USA-ban tölti, örökre kanadai maradt.

Sosem próbálta megszerezni az amerikai állampolgárságot, ami nagyban megkönnyítette volna a munkáját, mert szerinte „az amerikaiaknak nem elég jó a humoruk”.

Talán ezért volna, hogy nem Hollywoodban akart érvényesülni, és 1957-ben úgy döntött, hogy átköltözik Nagy-Britanniába, hogy ott folytassa a színészi tanulmányait. Először Londonban, aztán a skóciai Perthben tanult, majd angol filmekben, tévésorozatokban tűnt fel apróbb szerepekben. Néhány Hammer-horrorfilmen kívül Az angyal című sorozatban is megjelent, méghozzá az 1966-ban leadott 5. évad A szökés útja című epizódjában, aminek a rendezője a címszerepet játszó Roger Moore volt.

Külseje és a sok őt ért csúfolódás miatt csak hosszú vívódás után vágott bele a színészetbe, és már az első meghallgatáson elutasították, viszont nagy meglepetésére aznap este felhívták, és a vonal végén ott volt a film rendezője, írója és a producere is, akik, Hollywoodban nagyon szokatlan módon, el akarták neki magyarázni, miért nem őt választották. Az író elmondta, milyen nagyszerű volt, és mindannyian imádták az alakítását, majd folytatta. „Szerintem hihetetlenül jó voltál, de mind azt gondoljuk, hogy ez a karakter olyan, mintha a szomszéd srác lenne, és ha nagyon őszinte akarok lenni, te olyan vagy, mintha soha senkinek nem lettél volna a szomszédja.”

Éveken át csak kisebb szerepeket kapott, de végül A piszkos tizenkettő (1967) hozta meg Sutherland szerencséjét. A kanadai színész akkor már 32 éves volt, de a lassú felfogású, de nagyon vicces Vernon L. Pinkley szerepében vált híressé, különösen azzal a jelenettel, amikor tábornoknak adja ki magát, és inspekciót tart a rátarti ejtőernyősök között – ügyesen alázva meg őket és ezredesüket. Pedig jelenetet nem rá írták, hanem a hatalmas méretű Clint Walkerre, csak ő végül nem vállalta be. Innen már csak egy lépés volt három évvel később a M..AS.H életművész sebészorvosa és a többi nagy Sutherland szerep.

A Piszkos tizenkettő az ismertséget hozta meg, a M.A.S.H. a sztárságot - pedig úgy nézett ki, hogy nem tudja elvállalni a szerepet, amihez ugyanis Londonból saját költségén kellett volna Los Angelesbe repülnie, csakhogy messze nem volt ennyi pénze. Sutherland ekkor a felesége tanácsát megfogadva, felhívta az ekkor már befutott Christopher Plummert, akivel már párszor együtt dolgozott, például a Hamlet egyik tévéfilm-változatában. Habár az éjszaka közepén zavarta a Kanadában élő Plummert, ő mégis segített, és megígérte, hogy reggelre 1500 dollár lesz Sutherland számláján, aki eljátszhatta a bohém frontorvost, Benjamin Franklin „Sasszem” Pierce-t.

A film nem volt könnyű meló: a híresen szeszélyes és diktatórikus rendező, Robert Altman az őrületbe kergette a színészeit kiszámíthatatlan módszereivel, például azzal, hogy egyszerre több szereplőt beszéltetett, hogy életszerű legyen a párbeszéd, a bevilágítás pedig órákon át tartott. A két főszereplő, Donald Sutherland és Elliott Gould már annyira frusztrált volt, hogy

megkeresték a gyártó stúdió illetékesét, hogy kirúgassák a rendezőt.

Aggódtak, hogy a film nagy bukás lesz, és ez árt majd a karrierjüknek, de megnyugtatták őket, hogy alig pár helyen vetítik majd, főleg autós mozikban, és alig látja majd valaki – ehhez képest minden idők egyik legnézettebb vígjátéka lett.

A Csodabogár nevű harckocsi parancsnokot játszó Donald Sutherland súlyosan megbetegedett a Kelly hősei jugoszláviai forgatásán: súlyos agyhártyagyulladást kapott a Duna vízében található pneumococcus baktériumtól. Felesége kapott egy táviratot, amelyben közölték vele, hogy azonnal menjen, de figyelmeztették, hogy

valószínűleg már halott lesz, mire megérkezik.

Állítólag pár másodpercre valóban a klinikai halál állapotába került. Végül át kellett szállítani a londoni Charing Cross Kórházba

Sutherland akkori feleségéhez egy másik történet is kapcsolódik: Eastwood közölte a színésszel, hogy a forgatás ideje közben, Shirley Douglast letartóztatták, mert megpróbált kézigránátot vásárolni egy, a Fekete Párducok szervezetébe beépült FBI-ügynökkel, ráadásul amatőr módon a saját nevére szóló csekkel akart fizetni. Sutherland a későbbiekben gyakran beszélt erről a történetről, megemlítve, hogy amikor Eastwood a csekkről szóló részhez ért, annyira röhögött, hogy térdre esett, és Sutherlandnek kellett felsegíteni. Eastwood ekkor átkarolta Sutherlandet, lekísérte a jugoszláv vidékre néző dombon, és biztosította barátját, hogy teljes mértékben támogatja szorult helyzetében. 

Sutherland egyik kedvenc filmje a Casanova volt, Federico Fellini első angol nyelvű alkotása. Bár a befektetők Marlon Brando, Michael Caine, Paul Newman, Al Pacino vagy Robert Redford mellett lobbiztak, Fellini végül Sutherland mellett döntött. Az indoklás: az olasz rendező szerint a kanadai színésznek olyan tekintete volt, mint aki sokat maszturbál. Sutherlandnek orr- és állprotézist kellett hordania, a hajából elöl pedig leborotváltak egy széles csíkot. Amikor barátai meglátták így, konkrétan kiröhögték, mire ő csak annyit mondott: „Ha Fellini azt mondja, vágasd le a hajad, akkor levágatod a hajad.”

A Casanova forgatása arra az időszakra esett, amikor az olasz maffia kifejezetten emberrablásokra specializálódott. A színészt minden nap úgy hozták és vitték a stúdióból, hogy egy fehér kámzsa volt a fején, hogy ne lehessen tudni, kicsoda ő, és mint később kiderült,

a film producerei külön emberrablási biztosítást kötöttek rá,

csak ezt nem mondták el neki – ezt egyébként nem önzésből tették, ez volt a biztosítás egyik alapfeltétele.

Sutherland a Casanova után egy másik híres-hírhedt európai művészfilmben szerepelt, a Bernardo Bertolucci rendezte Huszadik században (1979). Ő a szadista, talán őrült intéző, Attila, akiből aztán fasiszta vezér lesz,

akit úgy ismerünk meg, hogy megöl egy macskát

– a filmet gyakran kritizálták azért, mert rengeteg állatot öltek meg benne, gyakran különösebb indoklás nélkül. Ellentétben a Casanovával, a színész utálta a saját alakítását, annyira brutálisra sikerült az általa játszott karakter, és soha többet nem tudta megnézni a filmet.

Donald Sutherland néha furcsán választ szerepeket, hiszen

alig öt év leforgása alatt háromszor alakított náci kémet illetve gyilkost.

Az egyik természetesen a Tű a szénakazalban (1981), a másik A sas leszállt (1976), ahol egy nagyon hasonló, az ellenséges vonalak mögött működő, semmitől sem visszariadó kém volt, igaz, nem német, hanem ír, a harmadik pedig a Medvesziget-akció (1979), amelyben nem ő harcolt a III. birodalom mundérjában, hanem az apja, egy tengeralattjáró kapitánya.

Sutherland a fiait olyan rendezők után nevezte el, akiket valamiért különösen nagyra tartott és szeretett. Kiefert Warren Kiefer után nevezték el, aki elsőként adott szerepet Sutherlandnek, az 1964-ben bemutatott, alacsony költségvetésű olasz horrorban, Az élőhalottak kastélyában, amiben a színész három kisebb szerepben is megjelent. Roeg azért kapta az angol Nicolas Roeg után a nevét, mert ő az, akihez Sutherland egyik legnagyobb sikere, az 1973-as Ne nézz vissza! kapcsolódik. Rossif nevét a francia dokumentumfilmes Frédéric Rossif előtti tisztelgés gyanánt választották, míg Angus Redford Robert Redford után kapta a nevét, mert Sutherlandet kérte fel az első rendezése, az Átlagemberek főszerepére.

Meglepő tény, hogy a színészt még sohasem jelölték Oscar-díjra, pedig

lett volna miből válogatni, hiszen több mint 2000 filmben játszott

– talán egyfajta kárpótlásként 2017-ben 82 évesen Oscar-életműdíjat kapott. Sutherland mellett megkapja az elismerést még Agnés Varda belga-francia filmrendező, Charles Burnett író-rendező és Owen Roizman operatőr is. A tiszteletbeli Oscar-díjat november 11-én adták át nekik a Filmakadémia kilencedik Kormányzók Bálján. Sutherland az Oscar-díjat megköszönve megnevettette a közönséget, amikor a néhai komikus, műsorvezető Jack Benny egy mondását idézte: 

Nem érdemeltem meg ezt, de köszvényem van, és azt sem érdemeltem meg.