Bár remek filmről van szó, Lars von Trier szomorú musicalje olyan fináléban csúcsosodik ki, amelyet nézni is nehéz, de a forgatás sem lehetett piskóta!
Kereken 25 éve mutatták be Lars von Trier alkotását, ami kötelező jelleggel szerepel az összes „minden idők legszomorúbb filmjei” listán. A Táncos a sötétbent (2000) a legtöbben csak egyszer tudják megnézni, annyira sötét képet fest hősnője sorsáról, mégis minden idők legjobb, leghatásosabb munkái között tartják számon, de persze van másfajta utóélete is, ami inkább a rendező és a főszereplő viszonyáról szólt, ami ugyebár nem „viszony” volt.
A fim Trier ún. Aranyszív-trilógiájának a záródarabja – a Hullámtörés (1996) és az Idióták (1998) után. (Címét a Fred Astaire főszereplésével készült, 1963-as A zenevonat című musical egyik betétdalából kölcsönözték .) Akárcsak a másik két film, ez is a dán rendezők által meghirdetett Dogme 95 mozgalomra reflektál, bár nem tartja be annak minden szabályát – de erről majd később. A történet hőse a cseh bevándorló acélgyári munkás, Selma (Björk, teljes nevén Björk Guðmundsdóttir), aki lassan kezdi elveszíteni a látását valamikor a 60-as évek Amerikájának egyik szürke iparvárosában. A betegség örökletes, ezért igyekszik minél több pénzt félretenni, hogy előteremtse fia számára a szemműtéthez szükséges fedezetet. Csakhogy a pénzt ellopja a szállásadója, aki érzelmileg zsarolja a naiv, jószívű asszonyt, hogy ne árulja el a titkát, és mindez éjsötét tragédiához vezet. Mindezt meglepő módon musicalként látjuk, ahol a szürreálissá fokozódó embertelen munkában a gépek zaja teremti meg a Björk képzeletében kibomló dalok zenei alapját. Az emigráció, a betegség, a nyomor problémáit taglaló alkotás, amelyben olyan nagyszerű színészek kaptak szerepet, mint Catherine Deneuve, Peter Stormare, Udo Kier vagy David Morse, a giccs és a totális eszköztelenség határán egyensúlyozva igazi antiműfajt hozott létre.
Zseniális filmek, amiket csak egyszer lehet megnézni
Vannak olyan filmek, amiket muszáj megnézni,. de nem muszáj szeretni, olyan felkavaró alkotások, amikre jó eséllyel mindig emlékezni fogsz, de többször aligha néznéd meg őket. Közülük elég sokban zongoráznak.
Tovább
A valóban összeurópai, dán-német-holland-angol-francia-svéd-finn-izlandi-norvég koprodukcióban készült film premierje a Cannes-i Filmfesztiválon volt, ahol elnyerte az Arany Pálmát, Björk pedig a legjobb színésznő lett. A film betétdala, az I've Seen It All, amelynek szerzője Björk, Sjón és Trier, a legjobb eredeti dal kategóriában kapott Oscar-jelölést. (A díjat végül Things Have Changed című Bob Dylan-szám kapta a Wonder Boys című filmből.) Ennek a dalnak, akárcsak a többinek, különleges a szerepe a filmben, és különleges módon is vették fel.
A zenés betéteket ugyanis több mint 100 rögzített digitális kamerával forgatták le,
hogy a különböző látószögeket később összekötve speciális képi ritmust kapjanak, és itt a színtelítettség is jóval erősebb a valósnál. Ezzel Trier persze szembemegy a Dogme 95 szabályaival, amely csak természetes fényt és kézikamerát enged meg – és ami kizárja az erőszak, mint filmes eszköz használatát.
Márpedig erőszak van itt, mégpedig brutális, ráadásul olyan tragédiához vezet, amely a filmtörténet egyik legsötétebb lezárását eredményezi. Nem csoda, hogy a mindezt „megélő” Björk azt nyilatkozta, hogy soha többé nem akar filmet forgatni. Trier amúgy is szereti megkínozni és megalázni hősnőit – lásd Nicole Kidman sorsát Dogville - A menedékben (2003) vagy azt, ami Charlotte Gainsbourggal történik az Antikrisztusban (2009). Björk esetében azonban elpattanhatott valami, mert a #metoo mozgalom kapcsán zaklatással vádolta a rendezőt, mondván:
Rá kellett jönnöm, általános jelenség, hogy a rendező megérintheti és zaklathatja a színésznőit, a film intézménye ezt engedi. (...) Amikor többször is visszautasítottam, a rendező duzzogni kezdett, és megbüntetett, majd úgy adta elő az egészet a stábnak, mintha velem lennének a gondok.
Von Trier így reagált a vádakra:
Egyáltalán nem így történt – habár tény, hogy nem jöttünk ki jól egymással... Másrészt, a filmjeim egyik legnagyobb alakítását nyújtotta.
Peter Aalbaek Jensen, Trier produkciós cége, a Zentropa társalapítója, a film producere messzebb ment.
Inkább mi voltunk áldozatok. Az a nő erősebb, mint Lars von Trier, én és az egész cégünk együttvéve. Mindenbe beleszólt , és a végén a film költsége elérte a 100 millió koronát (16 millió dollár).
Tény, hogy Björk, aki állítólag minden egyes reggel odament Lars von Trierhez a forgatás megkezdése előtt, leköpte, és azt üvöltötte a képébe, hogy mélységesen megveti őt, időnként előzetes egyeztetés nélkül eltűnt akár napokra is. A The Guardian azonban azt is kiderítette, hogy az egyébként hardcore pornót is készítő Zentropa vezetői ellen rengeteg zaklatási ügy indult, ezért Jensen 2017-ben kénytelen volt lemondani igazgatói pozíciójáról. Ez persze mit sem von le a film érdemeiből – amely alapján meglepő módon készült egy Selma Ježková című opera, amelyet Poul Ruders szerzett. A darabot 2010-ben a Koppenhágai Operaházban, majd egy turné során játszották Svédországban, az Egyesült Államokban és Németországban is.
